A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-13 / 33. szám
Lore Flietzsch: Varró lányka SALVATORE QUASIMODO: Jóslatok Holdbéli cédrusok között, aranyjelre felordított az oroszlán. Előjel volt a földi üvöltés Kirajzolódott a szirom-ér a halántékon, mely álomra hajolt, hangod sötéten ziígott, mint a tenger. Szívemből az ősanyag kicsapódik, mint vízből a só, Szétmállik a babér korszaka és a nyugtalan lobogás és az igaztalan kegyesség. Semmivé foszlik az álom leleménye a te meztelen válladon, mely mézillatot áraszt. Hozzád futok, ó, bűvölet fészké, mely nem vagy emberi már. Holdfényes, esős meleg éjszaka titka szunnyad szemedben: ettől az égi nyugalomtól romba dől a nemlétező gyerekkor. Csillag-magányok moccanásaiban, szétnyílásában a búzaszemeknek, szándékában a faleveleknek: vágyam kiáltása leszel, Látogató Nyár van. Vasárnap délután. A levegő a házfalak közé szorult és az utcán csak néha-néha látni egy járókelőt, amint verejtékező homlokát törülgetve halad. Csak a kórház hatalmas épülete felé sietnek az emberek. Gyermekek, asszonyok, férfiak. Az aggódástól feszülő arccal sietünk, mert nem tudjuk, mi van betegünkkel, a szívünknek kedves szenvedővel. Szorongatjuk a virágcsokrot, tenyerünkkel árnyékozzuk a süteményes csomagot, nehogy tartalma elolvadjon és várunk. Három órakor kinyílik az ajtó és a kórtermek megtelnek örömös szavakkal, a kezek láztól piros arcokat simogatnak, az ágyak körül gyermekek állnak, csillogó tekintetekkel simogatva a beteg édesanyát. Hét ágy van a kórteremben. A hét ágyon hét asszony, hét beteg test. Ülök a feleségem ágya mellett, kutatom a sápadt arcot, keresem a kínok nyomát a szemek alatt húzódó kékes-lilás árkokban, szívemig hasít a fájás, a féltés, és érzem, ahogy könnyek szivárognak szemembe, pedig nem szabad sírni, mert férfi vagyok, mert akkor ö is sírna. Esetlenül ülök, sánta lábamat szokás szerint a szék alá rejtve, szavakat dadogok a gyermekekről, és papírra jegyezgetem betegem utasításait tisztítóról, lakbérről, a fiam tiszta pizsamájáról, lányaim vacsorájáról — mindenről. Mert az aszszonyszív még a betegágyon is csak szeretetet sugároz, fehér keze még ott is simogat. Hat ágy körül ülnek a látogatók — a hetedik beteghez nem jött senki. És a hetedik ágy betege felsőhajt: — Milven jó maguknak. Az én emberem nem jöhet! A teremben elnémul a suttogás Mindnyájan a hetedik ágy felé nézünk. A beteg lassan az oldalára fordul, és remegő, bizonytalan kézzel nyúl a vizespohár felé. Az asszony megvakult. Hét ágy van a teremben. A hét ágyon hét beteg asszony. Az egyik vak. Negyvenöt éves az asszony. Agydaganata van. A daganat megbénította a látóidegeket. Negyvenöt éves parasztasszony. Ki tudja, mikor keletkezett a betegsége? Ki tudja, milyen nyomortól, -milyen ütéstől kapta az első sérülést? Vajon mi, akik már magunk mögött hagytuk életünk első négy évtizedét, csodálhatjuk-e, ha a múltból még ma is felénk nyúl a szenvedés? A vak asszony férje állatgondozó egy távoli állami gazdaságban Nem jöhet. Nyár van, sok á munka a földeken, szükség van minden dolgos kézre. Az asszony kezei idegesen simogatják a fehér takarót. A 'eremben csend van. Nem akarunk, nem merünk megszólalni, hogy ne fájjon neki az egyedüllét. Az óramutató az élettelen tárgyak kegyetlen törvényszerűségével halad a négyes szám felé. Öt órakor vége a látogatásnak. Négy óra huszonöt perckor szikár, alacsony férfi lép a terembe. Mozdulatai szögletesek, mint a nehéz munkát végző embereké, arcán látszik a meghatottság, szemeiben szinte misztikus rémület. Kezében egy csomag cukrászsüteményt szorongat és lábujjhegyen lépked a hetedik ágyhoz. A vak asszony torkából felcsattan a boldog sikoltás: — Hát mégis eljöttél? Hát eljöttél? — Nem — egyikünknek sem örül úgy betegünk, mint ez az asszony örül a párjának. Egyikünk sem tud olyan áldozatosan gyengéd, olyan meghatottan féltő lenni, mint ez a szikár férfi, akinek csak feketére égett nyakszirtjét láthatjuk. Nem, egyikünk sem rohant úgy munkából az autóbusz felé, az autóbusztól a kórházig, a kórház kapujától az első emeletig, mint ez az ember, aki rohanni kezdett egy kis dunatáji faluban, hogy simogatást, jó Ifíavakat hozzon szenvedő asszonyának. A teremben ismét megindul a suttogás. Az ágyak fölé hajiunk, mosolygunk, puha szavakat hintünk ar, ágyakra és néha lopva egy erősítő, elismerő pillantást küldünk a hetedik ágy mellett ülő férfi felé. PÉTERFY GYULA
