A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1961-08-06 / 32. szám

Igaz emberség a poklok világában E. F. Burian: Nyolcán a sorból A háborúról és gyűjtőtáborokról nem egy kitűnő regényt vagy krónikát ol­vashattunk már, de a jelek szerint az emlékezések, a vallomások kora még nem zárult le. Sokan vannak, akik csak most majdnem két évtized távolából pillanta­nak vissza a múltra, életük legtragiku­sabb napjaira, és az időtávlat jóvoltából éretten, s lényeget érintően figyelmez­tetnek, hogy a fasizmus gazságairól nem szabad hallgatni: Szükségünk van .ezek­re a vallomásokra és leleplezésekre, mert hiszen a fasizmus veszélye korántsem múlott el, a most folyó Eichmann-per és a hozzá hasonló kisebb perek tanú­sítják, milyen mélyre mart a barna mé­reg, s ha nem leszünk elég éberek és erősek, az embertelenség barbár esz­ménye újból vérbe és tűzbe boríthatja a világot. Ezekben a hetekben a közös könyv­­kiadási egyezmény keretében a Szlová­kiai Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásá­ban újabb könyv jelent meg a haláltá­borok pokláról. a könyv annál becse­sebb számukra, hogy írója a cseh Emil Frantisek Burian pályája kezdetétől hir­detője volt a haladó gondolatnak, a szo­cialista eszményeknek és ezért különö­sen közel áll hozzánk, Burian volt a meg­alapítója és vezetője a D-34-nek. (A D divadlo, azaz színház a 34 pedig 1934-et, a színház megalapításának évét jelzi.) A cseh munkásosztálytól és haladó értel­miségtől támogatott színházban hosz­­szú éveken át végzet úttörő munkát, amely nélkül a mai cseh és általában a modern európai színpadi művészet elkép­­kelhetetlen; itt tűnt fel ez a sokoldalú, méltán zseniálisnak mondható alkotó mint rendező és író. s mint zeneszerző. Burian alkotó ereje teljében, aránylag fiatalon halt meg tavaly és életrajzírói nehezen tudják eldönteni, a művészetnek melyik ágában végzett jelesebb munkát, vajon, az új csapást törő, ötletes rende­zőt, a népi játékok, átírások és átdolgo­zások mesterét, vagy a zeneszerzőt érté­keljék nagyobbra? A vitát talán a kevés­sel halála előtt kiadott könyve, a Nyol­cán a sorból döntik majd el az író, a széppróza mívelője javára, mert mély humánumával, emberábrázoló művészeté­vel és nem utolsó sorban azzal a törhe­tetlen eszményiségével, s emberi maga­tartásával, mely a kommunista művész sajátja és jellemzője — magasan kiemel­kedik az élményregények és riportköny­vek sorából. A Protektorátus idején Burian nem ke­rülhette el sorsát: gyűjtőtáborba hurcol­ták őt is, mint annyi más kommunistát, illegális munkát végző cseh hazafit, s hogy túlélte a haláltáborok poklát, azt a véletlenek mellett a benne soha ki nem hunyó hitnek, kommunista társai segítségének köszönhette. Táborbeli élményeit tizennyolc elbe­szélésben örökítette meg: a színhely azonossága, az egyes elbeszélésekben többször is felbukkanó figurák, de főleg a háttérben maradó író alakja és állás­­foglalása egységbe foglalja az egész könyvet, és félreérthetetlenül azt a ki­csengést adja meg, amire Fucík halha­tatlan börtönnaplója figyelmeztetett ed­dig a legmegrázóbban: Emberek, legye­tek éberek! Ascher Oszkár a könyv nagyon meleg­hangú és emberi utószavában. „Ha végigolvassuk a művet, mintha egy tizennyolc tételből épített félelmetes és mégis felemelő szimfóniát hallgattunk volna, gyötrődve és erőt merítve — vagy, mintha a tábor krematóriumának füstje fojtogatóan ülne rajtunk is, miként a tábor „húszezrének” mellén, hogy aztárí a felszakadó füstfelhő mögött tiszta ég tündöklése nyugtassa meg. Dantei mély­ségek és borzalmak körein vezet minket végig Burian, de a végén mégis kijutot­tunk a csillagokhoz.” Az egyes elbeszélésekben nem is any­­nyira a meseszövés, egy-egy elhulló vágy megmentejA' emberi sorsnak léleg­zetállító rajza bilincsel le, mint in­kább az emberek jellemzése, — az a kifogyhatatlannak tűnő sereg, amely — mintha csak szemlére lenne kirendel­ve — elvonul előttünk, kezdve az elálla­­tiasodott kínzóktól, a hivatásos bűnö­zőkből „kápó“-vá kinevezett bestiáktól, a viviszekciós kísérleteket végző, embe­reket elevenen boncolgató fehér orvosi köpenybe bújtatott vadállatokig, a torz és elfajzott érzésű nyomorultakig. Gyil­kosok, szadisták, emberbőrbe bújtatott farkasok tragikus seregszemléje ez, aki­ket Burian azért mutat be ilyen népes számban, hogy torkot fojtón példázza: ez a fasizmus igazi arca, ilyenné züllik a gyenge jellemű ember, ha a barna mé­tely a vérébe kerül és nem képes többé ellenállni. De talán lényegesebb a másik pólus, lényegesebb azoknak rajza, akik ezekben a halálgyárakban a kitartás szellemét oltották a gyors vagy lassú sorvadásra ítéltek ezreiben, akik az el­lenállás és dac érzését élesztgették ben­nük és gyakran az életük feláldozásá­val is lehetővé tették, hogy a tábor job­bérzésű lakói kitartsanak és végül meg­menekülhessenek. A Mintakollekció című nevellaremek­­ben Burian leírja, hogy nagy látogatásra készül a tábor. Nagyobb esemény, ez, mintha tömeges kivégzésre vinnék az újonnan érkezett bolsevikokat. A foglyo­kat alaposan bedresszírozzák, mit felel­jenek a nemzetközi ellenőrző bizottság kérdéseire. Megy is minden a legnagyobb rendben, és a külföldi látogatók egyik ámulatból a másikba esnek. Versengve lelkendeznek, s ki nem fogynak a dicsé­retből. A kórházban tökéletes a rend, a konyhában minden Jtondér mellett ki­mosdatott szakács áll, ragyogó fehér kö­penyben. Hájas fejük úgy ragyog, akár az újévi malacé. Szemfényvesztés itt minden, özönével zúdulnak a kérdések, s a rabok elszajkózzák betanult meséiket. Ám mégis csaknem baj történek, egy Czakó nevű cigány eleveszti önuralmát és sebzett állatként felüvöltve szemébe vágja a bizottságnak az igazságot, hogy a családját kiirtották, a Blockältester hegedűs kisfiának kezét megnyomorítot­ta és megölte. A „társaság” természetesen nem kíván­csi az igazságra, elfogadja a mesét, hogy „szegény őrültről” van szó, és Czakót a bunkerba hurcolják, ahol agyonverik. A nemzetközi bizottság leadhatja a je­lentést. hogy a tábor csodás, „beautiful, magnifiqe,“ akár egy szanatórium: míg a derék német hősök a barbárok szeny­­nyes áradata ellen küzdenek Oroszország­ban, itt milyen nemeslelkűen gondosko­dik a Vezér a Birodalom ellenségeiről. Burian könyvének legnagyobb érdeme, hogy mesteri rajzot ad a kommunisták helytállásáról. Különösen a kötet utolsó, „Miként fütyült a halálra a Iatrinakápó" című elbeszélésben sikerült, Burjánnak ezt a helytállást művészein és drámai erő­vel megörökítenie. Valamennyi bebör­tönzött között a szovjet raboknak volt a legnehezebb helyzete, az egész meg­semmisítő gépezet ellenük fordította leg féktelenebb dühét. Kíméletlenül pusz­tították, éhezéssel, gázzal, golyóval, kötéllel és válogatott kínzásokkal tize­delték őket, a poklok lemélyebb fene­kén mégis ők adták a kommunista ösz­­szetartásnak leghősiebb példáit. Egy nap a műszerészek műhelyéből el­tűnik egy elkészült finom mérőeszköz. A csoportot megtizedelés várja, ha a ki­tűzött határidőig nem kerül elő a műszer. Embertelen kínzások következnek, és ek­kor Dolgorukij, a latrina-tisztítók vezetője leveti zubbonyát, félmeztelenre vetkezik, és mit sem törődve a fagyas széllel, be­leveti magát a latrinába. Legényei utá­na ugranak és puszta kézzel keresik a mérőeszközt, egymás hegyén-hátán bot­ladozva, kábán a szörnyű bűztől. A csöpp kis Misa, a latrinakomandó Benjáminja végül megtalálja — és a halálraítéltek az utolsó pillanatban megmenekülnek. Emberségről, s összetartásról vall ez a novella; ott vannak a kommunisták mun­­denütt, ahol jó szó, cselekedet és se­gély kell. Ők azok, akik ártatlanná te­szik a foglyok közé csempészett spic­lit, karácsony napján a fenyőfára fel­akasztják a szadista Krumplikirályt, mel­lén ezzel a táblával: Lager-igazságszol­­gáltatás, s ők tapossák halálra a légő­­pincében egy légitámadás idején a „vé­denceket”, a lapító jobboldali szocdem vezéreket és polgári pártok sunyítőit. Ők, a kommunisták azok, akik igennel felelnek arra kérdésünkre, vajon igaz ember maradhatott-e poklok fenekén a halál árnyékában álló rab. Ilyen igaz em­ber maradt Burian is, aki mindenütt szin­te szemérmesen elrejti magát és a „Kopf hoch” című elbeszélés hősében csak az ismeri fel, aki személyesen talál­kozott vele. „Kis ember volt, egészen ki­csiny. Annyira apró, hogy ki sem látszott a sorból. Homlokának büszke boltozatán nem fogott semmi. Nem tette azt nevet­ségessé a szürke sapka sem, melyet mintha szándékosan nyomtak volna erre a homlokra, de még a haja sem, amelyet mintha nem is nyírtak, hanem tépdestek volna... Kis ember volt, de pompás, em­ber, méghozzá abban az időben, amikor hősiességnek számított, ha valaki ember volt. Ez volt akkor a jelszó: inkább harc­ban elesni, mintsem gyáván fejet hajta­ni. Ezen méretett akkor a jellem.” Tegyük hozzá, valóban hősi jellem, küzdő ember, igazi nagy alkotó volt. EGRI VIKTOR 14

Next

/
Thumbnails
Contents