A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-06 / 32. szám
Ahogy johban szemügyre vettem őket, őszintén szólva meglepődtem. Jóllehet tudtam, hogy valóban munkások állnak előttem, de mégsem találtam közöttük olyan típusokat, melyeket az osztálytársadalom alakított ki. Ezek a munkások külsőleg semmiben sem különböztek a legfelsőbb emelet lakóitól. Ugyanolyan, csaknem választékosán elegáns öltönyt viseltek, modoruk csiszolt, egyforma növésüek, alakjuk kisportolt, inkább rugalmas, mint erős, arcuk intelligens. Csak alaposabb megfigyelés után fedeztem fel az első és a harmadik emelet lakói között némi különbséget — valójában nem is különbséget, hanem inkább árnyalati eltérőséget —, olyasvalamit, ami ugyanazon társadalmi osztály egyes rétegei között észlelhető, hasonlóképpen, amint a kapitalista társadalom középső rétege vagy a született arisztokrácia elüt a legfelsőbb rétegtől. Ugyanúgy, mint az első emeleten, itt sem találkoztam egyetlen növel vagy idősebb emberrel. Az összeverődött csoportot kizárólag fiatal férfiak alkották. Mindez nagyon meglepett és felkeltette a kíváncsiságomat. Azonban hosszabb ideig — hogy jobban megfigyelhessem őket —, sajnos, nem maradhattam a közelükben. Sietve visszatértem a második emeletre. Williamot találtam a szobámban, aki gyanakvó tekintettel mért végig. Megmagyaráztam neki, hogy tévedésből egy emelettel lejjebb szálltam ki a felvonóból. Nyomban nekiláttam az evésnek, félszemmel azonban Williamot fürkésztem. Világos volt előttem, hogy figyeltetik vele minden lépésemet. Ez azonban most egy csöppet sem érdekelt. Az arcát tanulmányoztam, és összehasonlítottam azokkal, akikkel a folyosón találkoztam. Valamivel idősebb lehett náluk, arca azonban hasonlóképpen ápolt volt. Ilyen arccal, akár egy nagy kereskedelmi vállalat igazgatója is lehetett volna. És ez az „igazgató” most mint jólnevelt lakáj kiszolgál engem! Furcsa egy város, mondhatom, furcsa egy gyár... Sikertelen szökés A laboratóriumban a megszokott ütemben folyt a munka. Néhány nap múlva még Eleonóra dicséretét is kiérdemeltem. — Valami azért lesz magából — jegyezte meg kurtán. Máskor, egyéb körülmények között ez a dicséret igen megörvendeztetett volna. Itt azonban semmi esetre sem akartam karriert csinálni, nem akartam életem végéig Mr. Bailley alázatos szolgája maradni. Állandóan foglalkoztatott a szökés gondolata. Amikor mur.ka után spártai lakosztályomba tértem, türelmetlenül vártam Nyikolára. aki rendszerint valamivel később érkezett, hogy megkezdhessük titkos tanácskozásainkat. Nyikolát a többi jakuthoz hasonlóan a csatornába küldték dolgozni. Az volt a feladata, hogy a légáram segítségével a csatornában levő összes hulladékot a kráter külső oldalán tátongó hatalmas szakadékba dobálja. Nyikola, számomra rejtélyes módon, megismerkedett a kínai szakáccsal, sőt valamiképpen meg is értette magát vele. így hát esténkint városunk egyes gazdasági érdekességeiről ő tájékoztatott. Semmi se ment itt kárba. A csatornán keresztül ide jutott vadhús tartalékról már tudomásom volt. Friss húst vadászattal szereztek. A város lakói különleges légpuskákkal jártak vadászni. Ezen, kívül egy igen érdekes vadászati mód dívott itt — a nagyobb vadakat cseppfolyós levegővel töltött, különleges hőszigetelésű gránáttal ejtették el. Elegendő volt kibiztosítani, és a gránátban hirtelen emelkedni kezdett a hőmérséklet. A cseppfolyós levegő gyorsan terjedt, gázzá változott, s így az elvetett gránát olyan erővel tépte szét a vadakat, akár a dinamit, Nyikola a fegyvernek csak a hatásáról beszélt, én azonban ebből könnyen megértettem a szerkezeti felépítését. A cseppfolyós levegő természetesen nem volt városunk egyedüli energiaforrása. Az új folyosók vágásánál másfajta robbanóanyagot is használtak. E különös gyár hatalmas gépeit is valami számomra ismeretlen üzemanyag hajtotta. Amikor erre vonatkozólag felvilágosítást kértem Eleonórától, azt felelte: — Ez nem tartozik az én munkakörömbe. Ebben az üzemben meglehetősen sok a gyártási titok — gondoltam magamban... Nem elég, hogy Mr. Bailley megfosztott a szabadságomtól, rabszolgává tett — végül még kényszeríteni akar, hogy az angol kapitalisták érdekében dolgozzam ... És az is lehetséges, hogy az itt lévő hatalmas mennyiségi cseppfolyós . levegőt pusztító fegyverként ellenünk akarja felhasználni. Épp azért itt az ideje, hogy minél előbb megszökjek innen és figyelmeztessem a legközelebbi szovjet útján kormányunka-c a renyegető veszedelemre. Néhányszor aprólékosan megmagyaráztattam magamnak Nyikolával a szennycsatorna berendezését — mivel a vázlat alapján csupán pontatlan elképzeléseim voltak róla. És Nyikola lelkesen magyarázott. A csatorna hossza körülbelül két kilométer. Nyilvánvalóan kezdetben egészen a szakadék pereméig vezethetett, azonban a nagy mennyiségű hulladék fokozatosan feltöltötte a torkolata előtti térséget, úgyhogy most már nem lehet hosszabb fél kilométernél. A hulladékot keskenyvágányú iparvasút szállította a szakadék szélére. Ott, ahol a csilléket kiürítették, a szakadék fala meglehetősen meredek volt. Nyikola állítása szerint azonban fel lehet mászni rajta. Ez volt menekülésünk egyedüli útja. Még egyszer a tervrajz elé léptem és tüzetesen megvizsgáltam a csatorna vázlatát. Egyszeribe valamiféle jelzéseket vettem észre. Ott, ahol a tervrajzon a csatorna véget ért, alig látható nyilak voltak körömmel vagy gyufaszállal bevésve. A nyilak a csatorna torkolata felé irányultak — felettük halvány felkiátójelek. Mit jelenthettek ezek a jelek? Ki rótta ide őket? Nem elődöm akart figyelmeztetni — aki ebben a helyiségben lakott és ugyanolyan fogoly volt, mint én —, hogy ne induljak abba az irányba, mert ott veszély fenyeget? A nyilak a szél irányát is jelenthették. A szél ugyanis, eltávolítandó a hulladékot, a csatornából kifelé fújt. A hulladék eltakarításakor és éjjel — ahogy Nyikolától hallottam — a mellékcsatornában a szél egyáltalán nem fújt. Már akárhogyan volt is a dolog, más utunk nem maradt a szökésre. És ha figyelmeztetni akartam a hivatalokat a fenyegető veszedelemre, nem vesztegethettem az időt tovább. Tervünk végrehajtását nem halogathattuk, ezért elhatároztuk, hogy másnap éjjel, ha már a többiek alszanak, útnak indulunk. De vajon nem állítanak-e éjszakára őrséget? — merült fel bennem a lehetőség. Elbújni előlük meglehetősen nehéz lesz — amint már erről meggyőződtem —, mivel a folyosó éjjel-nappal ki van világítva. Azonkívül útrakelni abban a könnyű házi öltözetben, melyet magunkon viseltünk, szintén eléggé kockázatos. Beköszöntött az ősz, és az észlelhető felmelegetdés ellenére, bármikor fagyok jöhetnek, ezen a földrajzi szélességen ugyanis hirtelen beállhat a tél. Az élelmiszer kérdése már nem aggasztott anynyira. Jóllehet nem volt fegyverünk, Nyikola velem tartott. Az ő számára egyáltalán nem jelentett nehézséget íjat és nyilakat fabrikálni, sőt olyan ügyes volt, hogy hajából könnyűszerrel hurkot tudott fonni. Ezer módját ismerte a madarak, vadak és halak fogásának; ezért, ha vele megyek, nem fenyegethet éhhalál. Csöndben ültünk szobánkban és a távoli zajokat figyeltük. Valahol mélyen a föld alatt gépek zakatoltak, felettünk pedig szél süvített a csatornában. Kis idő múlva ez is megszűnt. Éjjel a laboratóriumokban nem dolgoztak... (Folytatjuk) 12
