A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-06 / 32. szám
RICHARD RIVE: Karlie összeráncolta homlokát és gondolkodott. A dobogón több szónok ült, fehérek és feketék is, s úgy viselkedtek, mintha semmi különbség nem volna arcbőrük színében. Egy kékruhás fehér hölgy most kínálta meg cigarettával Nxelit. Ez soha nem történhetett volna meg Bietjiesvleiben. Az öreg Lategan a boltjában mentem elájult volna, ha a lánya, Annatjie, cigarettával kínálta volna meg Witbooit. Igaz, hogy Annatjiének nincs ilyen szép ruhája. Ezek új dolgok, és neki, Karúénak vigyáznia kell, mielőtt igent mond rájuk. De hát miért ne mondjon? Ö sem színes ember tehát többé, hanem emberi lény. Nem ezt mondta a szónok is? Eszébe jutott, hogy az újságban látta azok fényképét, akik szembeszálltak a megalázó faji törvényekkel, s mosolyogva mentek a börtönbe. Furcsa világ ez a mi világunk. A szónok tovább beszélt és Karlie feszült figyelemmel hallgatta. Gondosan felkészülhetett az előadásra, lassan beszélt és minden szavát megfontolta. Nagy ember — gondolta róla Karlie. Az utolsó szónok a kékruhás fehér hölgy volt. Felszólította hallgatóit, hogy minden lehetséges módon szegüljenek ellene bármely faji megkülönböztetést elrendelő törvénynek vagy hatósági intézkedésnek. Miért beszél így ez a hölgy? i— gondolta Karlie. Hiszen ő elmehet a legelőkelőbb moziba és legszebb strandon fürödhet. És ez a hölgy sokkal szebb, mint Annatjie Lategan. Bietjiesvleiben óvták attól, hogy a városba jöj -A pad jön. A hatodik kerületben, a rossz hírű District Sixben, látta a skolliekat, a gensztereket, és tudta, mit várhat tőlük. A hanover streeten nem félt senkitől. De erről senki nem beszélt eddig. Ez a fajta gondoskodás teljesen új volt előtte, és most egyszeriben megérezte, hogy ez az igazság. Azt mondja a hölgy, hogy szembe kell szállnia a rendszerrel. Hát igen, majd szembeszáll ő is. Igen ő, Karlie. Az öreg Lategan és Bálié a majorságban el se fogják hinni. Akkor aztán tehetnek vele, amit akarnak. Ö is mosolyog majd, mint azok ott az újságban. A gyűlés szétoszlóban volt, s ő utat tört magának a tömegen át. A szónokok szavai még ott zsibongtak a fejében, Ez soha nem _ történhetnék meg Bietjiesvleiben, gondolta, vagy igen? Gondolataiból hirtelen fékező gépkocsi kerekeinek éles csikorgása verte fel. A vezető kihajolt a gépkocsiból és dühösen ráordított: — Nézz a szemed elé, te fekete disznó! Karlie úgy bámult rá, mint akit álmából vertek fel. Ez a fehér ember biztosan nem hallotta, amit a szónokok mondtak. Biztosan nem látta \azt sem, amikor a fehér hölgy így ráordított. A legokosabb lesz, ha kisiet az állomásra és elcsípi a vonatot. Aztán majd elgondolkodik a történteken. Az állomást most egészen más szemmel nézte. Kavargott a sok nép, feketék, fehérek, barnák, mint amilyen ő maga is. Itt nem volt elkülönülés, de mindegyik bizalmatlanul nézett a másikra; mintha valami természetellenes félelem szállta volna meg mindnyájukat. Csupa gyanakvó tekintet, mindenki elzárkózott a maga külön felépített szűk kis világába. Szembe kell szállni ezekkel at állapotokkal, amint a szónok mondta ... mindenki a maga módján. De hogyan? Hogyan lehet velük szembeszállni? Lassan-lassan kezedett valami derengeni előtte. Itt a jó alkalom, a pad. Az állomáson levő pad, amelyre fehér betűkkel ráfestették: „Csak európai számára.” Mintha ez a pad egyszerre a sok rétegeződésü dél-afrikai társadalom minden nyomorúságának jelképévé vált volna. Most felkínálkozik számára, mint jő alkalom a szembeszállásra, a gonoszság elleni kihívásra. Ott állt előtte ez a közönséges fapad, amilyen százával és ezrével látható mindenütt Dél Afrikában. Igen, ez a pad — a kínálkozó jó alkalom. Ez a pad — jelkép, jelképe egy rendszer minden embertelen gonoszságának, amelyet eddig meg sem értett. Ez a pad — gát, közte és az emberiség között. Ha leül rá, ő is ember. Ha a fél elem megakadályozza benne, kitagadja magát az emberi közösségből. Egyszerre látnoki módon megvilágosodott előtte, hogy gyökerében rendítheti meg az egész aljas rendszert, ha ráül a padra. Itt van előtte a nagyszerű alkalom. Igen, ő, Karlie, most szembeszáll a rendszerrel-Látszatra tökéletes nyugalommal ült le a padra, de a szíve vadul dobogott. Két, egymással harcban álló eszme küzdött belsejében. Az egyik így szólt hozzá: „— Nincs jogod ráülni erre a padra.” A másik ezt mondta: „—Miért ne lenne jogod leülni erre a padra? Az égik a múlt hangja volt, azé a rabszolga állapoté, amelyben élt és dolgozott a majorságban; apjának és apja apjának a hangja, akik feketéknek születtek, feketékként élték le és mint igavonó barmok fejezték be életüket. A másik hang a jövő hangja volt és így szólt: „—Karlie, te ember vagy. Olyan tettre merészkedel most, amit apád nem mert volna soha megtenni. Te majd ember módjára halsz meg.” Karlie cigarettát vett elő és rágyújtott. Senki észre sem vette, hogy a pádon ül. Ez eleinte megdöbbentette. A világ ment tovább megszokott útján. Senki nem kiáltott fel: „—Karlie, győztél!” — Közönséges ember csupán, aki a forgalmas, vasúti állomáson egy pádon ül és cigarettázik. Vagy már az is győzelem, hogy ö közönséges ember, olyan, mint a többi? Egy fehér hölgy ment végig a peronon. „—Kiváncsi vagyok, leül-e ő is a padra?” — gondolta Karlie. Aztán vádoló hang szólalt még belsejében: „—Fel kell állnöd és át kell engedned a padot a fehér hölgynek." — Ehelyett karlie összehúzta a szemöldökét, és erősebben szorította a cigarettát ujjai között. A fehér nő elment mellette anélkül, hogy 10
