A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-08-06 / 32. szám
„Olyan szegénység von Spanyolországban, mint amilyen sehol máshol Nyugat - Európában” — írja a svájci Schweizerische Illustrierte Zeitung. Íme egy anya két éhező gyermekével, visszatérőben a kulduló kőrútról... Július 18-án volt huszonöt esztendeje annak, hogy a spanyol nép fegyvert ragadott a fasiszta lázadók és az olasznémet Intervenciósok ellen. A történelmi előzményekhez tartozik, hogy 1931 áprilisában a községi választásokon a köztársaság hívei győzelmet arattak. De mokratikus átalakulás vette kezdetét, Felosztották a nagybirtokokat, feloszlatták a szerzetes rendeket, elválasztották az egyházat az államtól, bevezették a világi oktatást az iskolákban, autonómiát adtak Katalóniának és Baszk-földnek. 1938. február 16- án újabb fordulat következett be: a baloldali Népfront győzött a parlamenti választásokon. Alig telt el öt hónap, Franco tábornok — az olasz és német fasiszták támogatásával — fellázadt a köztársaság ellen. Megkezdődött a közel három esztendeig tartó polgárháború. A nemzetközi reakció frontjával a köztársaság is nemzetközi frontot szegezett szembe. Hadseregében nemzetközi antifasiszta önkéntesek — köztük a magyar zászlóalj harcosai — is küzdöttek. A polgárháború nagyszerű példáját adta az internacionalista 1 összefogásnak, a munkásszolidaritásnak. A túlerő végül is felülkerekedett, s Franco egész Spanyolországra kiterjesztette véres diktatúráját. A spanyol föld azóta nyögi a fasiszta igát. Az újságíró nem szívesen látott vendég a Madridtól fél órára levő Pardöban. A dombos, gyér növényzetű vidéket kilométernyi hosszúságban dupla szögesdrót keríti el a külvilágtól, a sarkokon őrtornyok géppuskákkal. Lovascsendőrök, motoros rendőrök cirkálnak mindenfelé. Az útelágozásoknál kettős őrség. A szögesdrót mögött okkersárga épület emelkedik a kopár vidék fölé. Itt lakik a külvilágtól csaknem hermetikusan elzárva Franco, a véres kezű diktátor, a spanyol nép hóhéra. 1 Jó oka van Francónak így elzárkózni a külvilágtól. A diktátor ellen, aki 22 éve zsarnokoskodik egy ország felett, engesztelhetetlen gyűlölet él a nép szívében. Huszonkét éve, hogy Hitler és Mussolini segítségével Franco vérbe fojtotta a spanyol nép szabadságharcát, s e huszonkét év alatt az Ibériai-félsziget egyetlen hatalmas börtönné változott. Hétszázezer főnyi hadsereg, hatalmas létszámú rendőrség és csendőrség, hétezer titkosrendőr áll készen arra, hogy kegyetlenül lecsapjon a legkisebb ellenzéki csoportosulásra, és vérbe fojtson minden mozgalmat, amely a fasiszta diktatúra ellen irányul. Franco a „középkori kényúr" (az angol Sunday Dispatch kifejezése) az országban uralkodó hihetetlen népnyomor elkendőzésére, a miatta támadt általános elégedetlenség letörésére mozgósítja teljes terrorgépezetét. Európában sehol sem élnek olyan szánalmas szegénységben a tömegek, mint Spanyolországban — állapítják meg a statisztikák. Az Egyesült Államok 1951. óta több mint egymilliárd dollárral támogatta a fasiszta rendszert. E hatalmas összeget elnyelte a hadsereg, a rendőrség, az államapparátus báró <•.. -ciája, és nem utolsó sorban ezzel a pénzzel mentettek meg a csődtől jó néhány spanyol monopóliumot. Az egymilliárdos kölcsön visszafizetésének terhét azonban a dolgozókra hárították. Elképzelhető, mekkora terhet jelent ez egy olyan országban, ahol a munkanélküliek száma hétszázezer felett van... Néhány évvel ezelőtt az Egyesült Államok hidegháborús körei elhatározták, hogy Spanyolországot is bevonják a NATO-ba. Franco kapott az alkalmon, mert azt remélte, hogy NATO-kapcsolatai révén „szalonképessé” teheti rendszerét a Nyugat előtt. Azóta számolatlanul létesítették a NATO — főként amerikai és nyugatnémet eredetű — támaszpontjait spanyol földön és az egész országot bevonták abba az agresszív katonai tervbe, melyet az Egyesült Államok a szocialista tábor ellen hívott létre. Bár Franco semmilyen eszköztől nem riad vissza a fasiszta terror-rezsim fenntartása érdekében, uralmának huszonkét esztendeje alatt mégsem sikerült kiirtania a nép szabadságvágyát. Az antifasiszta harc élén a kommunisták állnak. Azok a férfiak és nők, akik vállalva a börtönt, a legkegyetlenebb kínzások kockázatát is, megalkuvás nélkül, újra és újra harcba indulnak a fasizmus ellen. A kommunista párt bázisa a munkásosztály, főként a bányászság, mely a sortüzek, a deportálások, a kényszermunka ellenére is dacol a Franco-rezsimmel. Ha majd jön az aratás ... A Franco-ellenes mozgalom másik hatalmas tömegbázisa a kiuzsorázott szegényparasztság. Spanyolországban érintetlenül fennmaradt a feudális kizsákmányolás középkori formája. A földek többségét az egyház és az arisztokrácia birtokolja. „Van olyan húszezer lakosú valenciai község —»írja a Lavore című olasz folyóirat —, ahol a termőföld 80 százaléka összesen négy család birtokában van. Ugyanebben a községben az egyik hatalmasság házának falára egy listát szögeztek ki. Azoknak a parasztoknak a nevei olvashatók rajta, akik nem jelentek meg a legutóbbi vallási ceremónián.. A demokratikus átalakulásért folyó harc részese a spanyol értelmiség jobbik része is, amely felismerte, hogy az önkényuralom az értelmiséget éppen úgy gúzsba köti és kiuzsorázza, mint a nép más rétegeit. A nyugatnémet Süddeutsche Zeitung, mely nem vádolható Franco elleni elfogultsággal, így jellemzi a spanyolországi helyzetet: „Az országban ma hárommillió ipari munkás van. Ezek szabad választás esetén a baloldali pártokra szavaznának. Ugyanez vonatkozik a földmunkások milliós hadseregére.” A nép lelkében gyűlölet él az elnyomó fasiszta rezsim ellen. „Mi vetettünk, és jön az aratás, akkor majd lesz dolga a sarlónak, de nemcsak a búzával...” — így hangzik annak a forradalmi dalnak a szövege, melyet a spanyol dolgozók milliói vallanak magukénak. T. B. A kegyetlen elnyomás egyik megszemélyesítője a spanyol nép szemében: a népeüenes francóista hadsereg kikentkifent tisztje
