A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-30 / 31. szám
bainál. Gabonáért nyűló karja megállt a félúton, fel kellett egyenesednie. Ajka kicserepesedett, szája kiszáradt s hirtelen valami nagynagy, olthatatlan szomjúságot érzett. Jaj, mi lenne, ha itt ő most... nem, nem, az nem lehet! Itt a sok munka, az aratás... — villant át rajta és végső erejét összeszedve nekifeszült a munkának. Szíve zajongó zakatolással a torkában kalapált; szemhéja fáradtan lepilledt és úgy érezte, mintha lábai alatt egy végtelen nagyot billent volna az anyaföld. Péter bácsi már messze járt ekkor. Bánatos nekiszomorkodással csapkodta a kaszát, mint aki elfelejtkezett a világról, amely nem tartja számon őt. .. Sok-sok esztendővel ezelőtt ment így az utcán — fején kackiásan félrecsapott kalappal, de szíve akkor még más volt.; — Péte-e-e-r! — ütötte meg fülét az ismerős hang. Kezében megállt a magasra emelt kasza, s ezúttal tovább táncoltak rajta a napsugarak. Hirtelen hátrapillantott; lucskos tagjai megremegtek a testvéri féltés, fájdalmában. — Juli-i-i! — kiáltott riadtan, fásultan, amikor meglátta á földön fetrengő húgát. A még álló gabonába hajította a fényesre fent kaszát és öreges sietséggel szaladni kezdett. Juli néni a sárga tarlón feküdt — karjaiban egy fél ölelésnyi gabonával. Ezernyi ráncbagyűjtött arcán sűrű, megduzzadt patakokban folyt az izzadtság... — Vizet... egy... egy nyelésnyi vizet — suttogta alig hallhatóan. A harmadszomszédságban ismerősök arattak, Péter bácsi oda szaladt. A szekérről lekapta a letakargatott csobolyót és lélekszakadva rohant vissza. Juli néni mindig a földön feküdt. — Vizet, vizet! — esdekelték a néma ajkak. Hang már nem jött ki a torkán, belefúlt a nagy mélységű erőtelenségbe. Nagy, szürkés szemei üresen meredtek a semmiségbe; verítékes feje egy alig észrevehető rándulással aláhan átlőtt... Péter bácsi kezéből egy tompa puffanással kiesett a csobolyó, s az éltetadó víz bugyoggva ömlött a földre... Észak felől fellegek úsztak az ég alján. Lágy, simogató szellő lebegett át a tájon és a távoli fák levelei halk suttogásba kezdtek. A fellegek, — mint tavaszi ár — hömpölyögtek, gyülekeztek egyre fokozódó gyorsasággal. Ogy tűnt, mintha gyászba öltözött volna a csallóközi rónaság. Szábályos egymásutában suhant a fényesre fent kasza. Ügy az ív közepe táján meg-megcsilant rajta a napsugár, s ilyenkor tükrös fénysugarak rebbentek szét a levegőbe. Péter bácsi egy kurta lélegzetvételre megállt, kékeres, kérges kezével széttörölte arca verítékét, aztán hátra pillantott a nyomában serénykedő Juli nénire. Nehezen ment az aratás. Mindkettőjük jól túl volt már az ötvenesen.-A járásuk, mozgásuk is elnehezült; megöregedtek. Kín, nehéz küzdelem volt már számukra a munka. Minden kaszavágásnál, marokért hajlásnál érezték hajdani erejük hiányát. Valamikor?... Haj... Valamikor dalos kedvvel álltak oda minden egyes rendhez. Tavaszi mosoly suhant át a szívükön, ha tekintetüket végigfuttatták a különös «utogással ringó bűzaerdőn... Juli néni akkor még ringócsipőjű, ragyogószemű lány volt. Péter bácsinak pedig még utána néztek' a zsibongó vérű menyecskék. Egy vér voltak ők — testvérek. Ifjúságukban szívüket megkeményítette a vagyon, a takaros gazdaság. Együtt öltek, együtt öregedtek meg: egymásnak. Segítséget sohasem fogadtak, mert az a rögeszme bántotta mindkettőjüket, hogy az idegenek meglopnák őket. Egyesült erővel húzták az igát csillaghunytátó! csillaggyúlásig. Értelmetlen küszködésre ébredtek minden nap, s az esteli órákban azzal az elhatározással hajtották pihenésre elnehezült testüket, hogy új erőt nyerjenek az újabb küzdelemre. Talán Péter bácsinak is ez villant át az agyán, s egy röpke pillanatra mintha elborult volna a tekintete. — Meddig még ez így ? — mormogta csupán önmagának, s arcizmai megrándultak a szívét tépő fájdalomtól. Fogcsikorgatva emelte fel az üjrafent kaszát és belemerítette az aranysárga gabonáoa. A nap egy lépéssel feljebb lépett az ég kupoláján, amely olyan békésen tiszta volt, mint a hullámtalan tenger május éjszakákon. A levegő fülledten rezgett; a messzi fák levelei tunyán kókadtak alá a parázsló mozdulatlanságban. Juli néni ziháló mellel bukdácsol bátyja után; öreges, féltő szerelemmel ölelte puhahúsú karjaiba a markokat. Valami zsibbadásszerű kábultság környékezte. Szeme előtt gyorsan forgó karikák vilióztak, hogy olykor-olykor szürke fátyol lebbent a látására. Ilyenkor a példás rendre vágott gabona, mintha zűrzavaros rendetlenségben hevert volna a láCSONTOS VILMOS: Ne szaladj, idd Ne Juss el, percem, ne siess, óra, Még sok-sok álmom nem vált valóra, — Vagy maradjon terv, szándék örökre T eljesületlen, S vigyem, mint terhem. Erős szálakkal szivemhez kötve?! Ne szaladj, idő, ne hagyj itt engem, A csend, hogy bennem követ növesszen. — Vagy akarod, hogy így váljak szépre, S legyen belőlem Gyémánt lelőhely, S ragyogjak rá, ki vágyik a fényre?! Hát csak fussatok percek és órák, S láncolj magadhoz jelenvalóság. — Álmok és tervek szívemhez kötve Zokogjatok csak: Én megdalollak Mégis perc, óra, — s élet, te röpke! Megdalollak — hisz álmaim felett Míg tova futtok: beteljesedett, Mit sok millió ember álmodott, S engem se hagyhat Boldogtalannak A sok-sok arc, mi reám mosolyog. 0*£0fog//rge//e%/e/Le 31 KOVÁCS MIKLÓS: Régi történet; t i 9
