A Hét 1961/2 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-02 / 27. szám
Látom az omló gabonát A mezőkön az életért folyik a nagy csata, szívemre dűlt a végtelen földek paraszt-szaga. Látom az omló gabonát; delelön áll a nap, a tarlón zengve ,rnlik át a víg arany-patak. Kis rapszódia Fekszem a füves hegyoldalban, lent, alattam patak csobog, bóbiskolnak a margaréták, harangvirágok csüingelnek, a leveleken fény mocorog. Hosszú szekérre csodálkoznak a faházikók. Mögöttem a Holló-hegy áll, — megérzi-e a csengő, a táj, a lósörény, hogy rágondolok? A szellő meghozta a csendet, mint egy libegő fácántollat. S a csend napfénnyel — veled telt meg; a virágok is rád gondolnak. ¥ ¥ ¥ Falumbeliek Csupa falumbeli, velem szemben jönnek, hiába igyekszem, előre köszönnek. Az idősebbeknek tudom a nevét is, a gyerekekét nem; ahogy nézem, mégis Dalol a cséplőgép, s körül mosoly libeg-lobog, áldott kévét ölelgetnek szoborszép asszonyok. Jó volna onnan egy marék gyöngyfényü búzamag, hogy benne őrizzem tovább a szép paraszt-nyarat. Dénes György ¥ ¥ ¥ Moyzes Ilona: Tavaszi alkony a téren A vérszín Nap leáldozni készült, midőn az útról fáradtan hazatértem. A szőke fények lányosán kergették egymást át a téren. Ostrava szürkés-kék egén vatta-felhők libegtek, úsztak, mint könnyű hattyúk csöndes tó vizén. A kótya szel füstöt kapott ölébe, ébenszín kontyot fésült a város dús asszonyfejére. A Myron színházzal átellenben, végtelen hosszú sorban bányászautók pletykáltak jóízűen, szalonos, diszkrét jömodorban. A Főnixtől jobbra, virággal átszőtt gesztenyefa ringott remegve. Százízű vágytól elgyötörve nézett a szürkés-kék egekbe. Akár a csók, oly édes volt az ülat, bíbor mélységek nyíltak köröttem... Csoda, csoda, hogy beléjük nem vesztem, megvallom... én is... százízű vágytól elgyötörtén... Mesevár királynője voltál, ki messze, messze lebegtél tőlem, mint a pimpó ezüstös pelyhe, talán a kék egekbe. S mégis követted kósza árnyam, mint futó patak a völgy hosszát, s mint növényt a nap, visszahúzott valami titkos parancs hozzád. Ügy kívánlak, mint esőt a határ, szabadságot a rab, békét a népek; világítson szerelmed elém, ha nehéz útra lépek. Ne úgy élj bennem, hogy kiszoríts minden más értéket belőlem, fog össze s tedd még jobbá, ami nemes az erőmben. S én benned, mint a felhőben a hegyek, olyan csendes, ám olyan örök legyek. Minden szavamban vágyam zümmög, mint csigaházban a tengerek, ebből a roppant messzeségből simogatnálak, de nem lehet. A Zsgyár-patak lent azt csobogja, kenetlen kerék nyikorogja, — feketerigó, te is fütyöld el, mogyoró, sírd, ha mókus tör fel: szeretlek, messzi kedvesem! Utolsó, konok reményem vagy, s ha ez a bízás egyszer elhagy, oly hideg leszek, mint az árnyék az északi, bús bérceken. Komor távolság feszül közénk, de lelkemben mélyre szálltál. Titkom tudod, rajtad a sor, küldd el hozzám hívó szavad, hadd halljam a holdsugárnál. Veres János tudom, hogy kiéi, hiszen hasonlítnak az idősebbekre, kik nevemen hívnak. Kis falumból jövök, ők meg oda mennek, én városi lettem, de ők nem követtek. Mikor még magam is gyereksorban jártam, szeppent viskók sora kastély árnyékában, kis ablakok mögé rejtette a nincset, s a zsellérasszony zsír helyet sót hintett, Uraságé volt a fele határ erre, másik felét meg a módosabbja vette. Törpebérlő, zsellér csak befelé lázadt, csendőrszurony védett urat és gazdákat, 1 A zsellért, a szegényt harcba vezényelték, csupán arra volt jó, hogy megtizedeljék. ... Kitisztult az idő. Más lett a sors rendje, a határ nem bővült, ám eltűnt a mezsgye, s az eddig mostoha föld munkát, kenyeret adott mindenkinek, Vályogviskók helyett a kisbérlő, zsellér téglaházat rakott; a falu villanyt és kültúrházat kapott. Az a régi falu, honnan elindultam, mint a lékelt hajó elmerült a múltban. A falumbeliek, akik szemben jönnek, x kiket előznék, de előre köszönnek; az idősebbeknek tudom a nevét is, — régi ismerősök, új emberek mégis! Zala József * ★ ★ 11
