A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-22 / 4. szám
A vonat csak fél kilenckor indult, és nyolc órakor szépen felszállhatott volna az autóbuszra, amely az állomásra viszi, de Tót Ingnác, amint megetette az egyetlen háztáji tehenét, öltözködni kezdett, és hat órakor már ott állt talpig ünneplőben. Mit kezdhetett a fölösleges idejével ? Hallgassa tovább az asszony kelepését, hiszen elmondott már mindent, amit csak elmondhatott. Mindent legalább ötször, és még mennyi feleslegeset! Mondta tegnap délóta, mióta az elutasító levél megérkezett, ott maradt ebéd után ,a - mezőn, és még fél munkaegységet is szerzett magának, csak hogy mondhatta egész délután, aztán folytatódott a vacsoránál, és nem mozdulhatott nyugodtan egyet sem Tót Ignác éjszaka, mert ha hoppon t az ágy, mindjár kezdte: Alszol, Náci?... Tót Ignác semmitől sem irtózott jobban, mint a sok fölösleges beszédtől. Hat óra után néhány perccel hát betette maga mögött a kiskaput és elhatározta, hogy gyalog megy az állomásra. Azzal a szándékkal, hogy útközben a friss reggeli levegőn kihámozza magának a sok beszéd summáját, aztán majd maga is ítélkezik a történtek felett. De ekkor is csak az asszony lázán összefüggő mondatai csengtek a fülében . .. „Hát nem vették fel!... Mit szólsz hozzá, a .i lányunkat nem vették fel az egyetemre. Kérdem én, kiét veszik fel, ha nem a mienket. Cselédek voltunk, urasági cselédek, mióta a világ ... Az apáink, az öregapáink, mind azok voltak. Mit gondolsz, melyik tanár küszködött, szenvedett így azok közül, akik az én lányomat elutasították. Vöröskatona voltál tizenkilencben! Aztán, ha valaki volt itt szószólója a szocializmusnak, hát mi azok voltunk. Ezért külön is megszenvedtünk. Te magad is, meg a családod is. Én! Én mindenekfelett az öt gyerekkel... És most még annyi sem, hogy felveszik ezt a lányt az egyetemre. Én tudom, hogy mennyi esze van. Ha nem is érettségizett jelesen, tudom, hogy több esze van, mint akármelyiknek, akikkel iskolába járt. És még megtanult oroszul is, a János fiad azt mondta, ez nagyon fontos, hogy egy idegen nyelven tudjon. Fizettem érte a különórákat, és most meg rejtsem véka alá, gürcöljön itt velünk, vagy legjobb esetben az irodán? Mi? Hogy baromfikezelő - tanfolyatnra ad - jam? Hová teszed az eszedet? Neked minden jó volna. Ilyen tutyimutyi voltál 'egész életedben, azért nem mentünk semmire ... Én ebből a lányitól legalábbis orvost akarok nevelni ... Csak ne gyere nekem azzal, hogy itt is kell a tszben az ész... Lusta vagy utánajárni a lányod dolgánaK. aztán csak beszélsz, mintha az újságból olvasnád; hogy a falu jövője, így meg úgy. Nem vagy te próféta, hanem teszetosza, gyáva ... Nem mersz odaállni a dékán elé az igazságoddal ” Tót Ignác sosem látott dékánt. Valahonnan az egyház szókincséből volt távolról ismeretes neki ez a szó, de sosem törődött vele, hogy mit is jelenthet. Persze, az asszonyok hamar beszajkózzák az ilyen idegen szavakat is, ha a gyerekük ügyéről van szó. „No, jól van, nem úgy értem én, hogy egyedül állíts oda a dékánhoz. Majd a János fiad elmegy veled, s az tudja jól, hol mit kell mondani. És ha János megy veled, és igazán akarja, akkor felveszik. Jól nézünk ki, ha ennyit sem tud elintézni a magas hivatalából! . ., Meg is teszi, hiszen mindenkinél jobban szereti ez a legkisebb húgát. De te olyan vagy, hogy még a saját fiadat sem mered zaklatni a család ügyeivel. Talán szégyenkeznie kell miattunk? Mi? Nem mi voltunk a legelsők, akik beálltunk a juttatott földjeinkkel a téeszbe? Ha te nem indulsz meg, talán ma sincs szövetkezet a faluban. Az ilyenben igen, ebben első vagy, de mikor az édes gyerekedről van szó! ... Eh! Attól félek, jobb volna, ha én magam mennék. De mit szólnának hczzá? — Magának nincs ura?" Tót Ignác akkor dörmögöti valamit, hogy ilyent aztán nem mondanának. Mert őszintén szólva, nem bánta volna, ha asz asszony maga veszi vállára ezt a keresztet. Kérni, könyörögni, ez nem az ő kenyere. De hát ez mindig így volt, meg így is lesz, hogy az aszszony kieszel valamit, aztán addig hajtja, verklizi, amíg ó megindul szépen, mint a jó gyerek. Hát jutott volna ilyesmi neki magának az eszébe, hogy elmenjen ahhoz a dékánhoz vagy mihez ? — No jó, hát hiszen lehet, hogy igaza van. Nem várhatjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön Meg kell tennünk nekünk is mindent, ha azt akarjuk, hogy a gyerekeinknek különb életük legyen, mint a mienk volt. A falut már jócskán maga mögött hagyta. Kint ballagott a hatalmas kukoricatáblák között, keskeny gyalogösvényen vágta le az országút szögletét. A gyenge kukoricahaj ismerős enyhe illata vette körül. Ezt a gyalogutat minden évben felszántják és mindig újra keletkezik. így volt az uradalom idejében, így a 'öldosztás után az apró táblákon, és így van most is. Állíthatnának ide hát csőszt egymás mellé... az ember csak azon van, hogy legrövidebb úton érje el a célját. Amíg ezen gondolkodott, hirtelen eszébe ötlött egy régi útjának az emléke. Akkor kora tavasz volt, vagy inkább talán tél vége. A hajlatokban még hófoltok fehérlettek, és ezen a gyalogúttfn valósággal ragadt a lábbeli a sárban. Mikor lehetett? Huszonöt éve .. . Bizony, jó huszonöt éve. Akkor is az aszszony határozott, és ő ment engedelmesen. Akkor is a gyereke ügyében. Jánost, az elsőszülöttet vezette... Kézenfogva vezette, míg az országúton haladtak, itt a gyalogösvényen pedig maga előtt küldte ... Jól megnyúlt a gyerek tizenkét éves korára, olyan gyorsan nyúlt a szűkös táplálékon, hogy meg is hajlott kicsit a háta. A legjobb ruháját, amit ekkor ráadtak, azt is kinőtte, a keze szárából egy darab kékespirosan kivirított a kabát ujja alól. Az elnyűtt cipó, az anyja szoknyájából hasított kapca és a hiába nyújtózkodó nadrágszár között is látszott a fagycsípte gyenge bőr. Azokban a napokbah, megpróbált ellenállni az asszony akaratának. „Várjuk meg vele legalább az iskolaév végét. A tariifep úr azt mondta, meg is büntetnek érte, ha most kivesszülf. Azt is mondta, hogy halálos fhünt követünk el a gyerekii'ju: ellen. Hiszen a legjobb tanuló az egész iskolában. NenMogy elvinni bojtárnak a hatmik osztály befejezése előttit hanem minden erőnkkel arrajmörekedni, hogy tanult embeS legyen belöle.iL Máskor is qw fordult, hogy ír község összetolta egyegy rendkívül tehetséges gyerek taníttatására a pimzt, vagy az uraság vagy a papok. Igen, így mondta, a tanitófur, hogy rendkívül tehetséges "gj Az asszony akkor felfortyant. Egészen belevönösödött. „Mondd meg a tanifip úrnak, hogy kalácsot adjon, ne; tanácsot. Mert mit szelek^én még az újig ennyi gyerekek. Maholnap a kommenció ■ utolját vihetjük a malomba, fagt is eltolhatod egyetlen tragacson. 12 Tatay Sándor: Qyn logút
