A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-06-25 / 26. szám

VITÉZSLAV NEZVAL:

KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ

Szocsi fövenyparton

Istenveled, tengerhab, díszkert fölött arany tnéhe. Lenyugvóban már a nap, színe, mint a pipacs vére.

Esti csillag, éj jele, bontsd ki aranyszöke hajad.

Nyugodj le nap,- ideje — holnap föltornázod magad.

Száll az élet — elröpül, megsúgom hát, Nap, szerényen: másnak jössz majd, s más örül, ha nem jössz fel holnap nékem.

(NedokonSená, 1960.)

jAROSLAV SEIFERT:

Dal a térden való lovaglásról

Híva, hívatlan, későn vagy korán, néha Némo jön, néha Korkorán.

Némo a kezében iránytűt tart. Korkorán csizmáját verdesi kard.

Merre jár Némo? Mely messzi tájon? Korkorán tigrist simogat háton.

Azután ót is rejtik az erdők ..,

r,. Szívembe zártam rég mind a kettőt.

«.. Néha azonban, — nincs ennél szebb

ám! —

édesatyám jön át a verandán.

Benyit csöndesen, megáll a küszöbön .., Leírhatatlan az én örömöm.

Mennyit eveztem folyón, tengeren, őserdő-mélyen, bukó kis eren!

De álomszép, biztos révben voltam atyám térdén, ha rajt lovagoltam!

MIROSLAV FLORIAN:

Hacsak fűszál lennék

Hacsak fűszál lennék, vagy tört kavicsréteg, hogyne szeretnélek gyönyörűszép élet?

Sarlózzák a füvet, névtelen és néma: illatoznék hegyenvölgyön, mint a széna.

És ha kavics lennék, emléktelen közét, anyjához vezetnék kis gyermeket, őzet.

Bármi legyek ... átlengsz rajtam örök lényeg — hogyne szeretnélek halálosan é l e t!

Sípos Győző fordításai

Az öreg

Az 1768-as esztendő egyik téli estéjén történt. Becs külvárosának egy apró faházikójában haldoklóit Thun grófnő volt vak szakácsa. A park középen álló, rozzant fa alkotmányt nem is tehetett háznak nevezni, valaha őrbódé volt. A parkban a szél által letördelt, korhadta ágak minden lépés alatt megroppantak, A neszre halkan elmordult bódéjában egy megláncolt kutya. A végét járta ő is, akárcsak a gazdája. Vénsége miatt már ugatni sem tudott.

Az öreg szakács néhány esztendővel azelőtt a kemence tüzétől elvesztette szeme világát. Mivel már nem tudott dolgozni, a grófnő intézője a kerti őrbódéba költöztette, és időnként néhány forintot küldött neki. a szakáccsal együtt élt lánya, a tizennyolc esztendős Mária. Az őrbődé berendezése két ágyból, egy rozzant lócából, néhány repedezett cserépedényből s végül Mária egyetlen kincséből, egy kimustrált spinétből állott.

A spinét olyan régi volt, hogy húrjai a környezet legkisebb zajára is halkan hosszan rezonáltak. A szakács a spinétet tréfásan háza őrzőjének nevezte. Senki sem léphette át ugyanis a küszöböt, hogy a spinét öreges, reszketős pendüléssel ne üdvözölte volna.

Amikor Mária megmosta a haldoklót és hűvös, tiszta ingbe öltöztette, az öreg megszólalt:

— Sohasem szerettem a papokat és a szerzeteseket. Ezért nem hívhatok gyóntatót; ám halálom előtt mégiscsak meg kell tisztítanom a lelkismeretemet.

— Akkor hát mit tehetek? — kérdezte megriadva Mária.

— Menj ki — szólt az öreg-, és aki először utadba kerül, kérd meg, jöjjön el hozzánk meggyóntatni egy haldoklót. Ne félj, senki se fog visszautasítani.

Az utca kihalt volt, csak szél kergetőzött rajta a falevelekkel. A sötét felhőkből hideg esőcseppek hullottak a kövezetre.

Mária feszült figyelemmel sokáig várakozott. Végül úgy tűnt, hogy a kerítés mögött egy ember lépked és halkan dudorászik. Eléje ment néhány lépést, beleütközött és felkiáltott. Az illető megállt és megkérdezte:

— Ki jár itt?

Mária megrágta a kezét, és remegő hangon közölte vele apja kérését.

— Rendben van — felelte a férfi nyugodtan. — Nem vagyok ugyan pap; de az most nem fontos. Gyerünk!

Beléptek a házba. A világosságban Mária egy vézna fiatalembert látott maga előtt. Vizes köpenyét a lócára dobta Egyszerűen, de választékosán volt öltözve. Fekete kabátján, kristálygombjain és csipke-nyakkendőjén megcsillant a pislákoló gyertya fénye.

Az ismeretlen még nagyon fiatal lehetett. Szinte gyerekesen megrázta a fejét, meglazította rizsporos parókáját, majd egy gyors mozdulattal széket tolt az ágy mellé és vidám tekintettel mereven a haldokló arcába nézett.

— Beszéljen! — mondta. — Lehet, hogy a hatalom révén, bár nem istentől kaptam, hanem művészettől, melyet szolgálok, megkönnyíteni az utolsó perceit és leveszem a terhet, mely a lelkét nyomja.

— Míg meg nem vakultam, egész életemben dolgoztam — súgta az öreg, és kezénél fogva közelebb húzta magahoz az ismeretlent. — Aki dolgozik, nem ér rá vétkezni. Amikor feleségem — Mártának hívták — megbetegedett, az orvos drága gyógyszereket rendelt neki; azt parancsolta: egyék sok tejfölt, szólót és igyék forralt vörösbort. Mive! mást nem tehettem, elloptam Thun grófnő készletéből egy arany tálat: darabokra zúztanf és eladtam. Most nehéz erre emlékeznem és titkolni lányom előtt, akit mindig arra tanítottam, hogy még egy morzsát se vigyen el más asztaláról.

— És a grófnő szolgái közül nem lett belőle senkinek se kellemetlensége? — kérdezte az ismeretlen.

— Senkinek, uram, erre esküszöm — felelte az öreg, és sírva fakadt. — Csak nem képzeli, hogy aranyat lopok, ha tudom, hogy ez Mártámon nem segít.

— Hogy hívják? — kérdezte az idegen.

— Johann Mayer .uram.

— Akkor hát, Johann Mayer — szólt az idegen, és kezét az öreg világtalan szemére tette —, semmit sem vétett az emberek ellen. Amit elkövetett, nem bűn, ném minősíthető lopásnak: ellenkezőleg: szeretetének tanújele volt csupán.

— Ámen — suttogta az öreg.

— Ámen — ismételte az ismeretlen. — És most mondja meg, mi az utolsó kívánsága.

— Szeretném, ha valaki gondoskodna Máriáról.

— Megteszem. Én ezen kívül, mit kíván még?

Erre a haldokló szelíden elmosolyodott, és fennhangon így szólt:

— Szeretném még egyszer Mártát olyannak látni, mint amilyen akkór volt, amikor fiatat koromban megismertem. Szeretném látni a napot és a vén parkot, midőn tavasszal virágba borulnak a fák. De ez, uram, tudom, lehetetlen. Ne haragudjon rám bolond beszédemért. Azt hiszem, a betegség teljesen elvette az eszemet.

— Jól van — felelte az ismeretlen és felállt. — Jól van — ismételte és a spinét mellé lépett majd széket tett maga alá.

— Jól van — felelte nagy hangon harmadszor is. És az őrbódén egyszeriben friss csüingelés futott végig, mintha valaki ezernyi kristály-golyót szórt volna a padlóra.

Jól figyeljen — szólt az idegen. — Hallgassa a zenét és meglátja!

Játszani kezdett. Mária később visszaemlékezett az idegen arcára, amikor ujjal alatt fölcsendültek az első akkordok. Homlokát különös sápadtság borította, és borús szemében megcsillant a gyertya halvány fénye.

Hosszú évek után először szólalt meg tömör, zengő hangon a spinét. Hangjával nemcsak az őrbódét, de az egész kertet betöltötte. A vén kutya kibújt óljából, mozdulatlanságba dermedt és farkát lassan csóválgatta. Nedves hő kezdett hullani, ám a kutya meg sem mozdult, csak fülén rándított egyet.

12