A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-06-25 / 26. szám

— És miért nem akarsz jönni? — kér­deztem érdeklődve. — Az egyik társam és egy másik elv­társ ment és soha többé nem tért visz­­sza — felelte Nyikola komoran. — Onnan senki nem jön vissza. Ott van Aj-Tojon orrlyuka. Már ezelőtt tudtam, hogy Aj-Tojon, a szent öreg a jakutok legfőbb istensége. Am rejtélyes orrlyukáról eddig még nem hallottam. — Mi az, te még hiszel a tojonokról és jorokről szóló dajkemesékben. Hogyan félhetsz, ha én is veled megyek? — Én tudom, te vagy igen nagy em­ber, bolsevik. De onnan még nem jött vissza senki. Nyikola, amikor igen nagy embernek, bolseviknek titulált, egy csöppet sem hí­­zelgett. (Mindnyájan, akik a távoli orosz városokból jöttek — számára bolsevikok voltak.) Dicsérete őszinte volt. Jaktorg felszabadította őt és a többi jakutot a kereskedők kizsákmányolása alól, akik potom áron vásárolták meg tőlük a szőr­hat rám. Ekkor azonban egyszeriben fel­ébredt a hiúságom. Ha most elállók el­határozásomtól, Nyikola azt gondolhatja majd, hogy magam is elhittem a rejté­lyes orrlyukról szőlő ostoba mesét. — Ha nem akarsz velem jönni, ma­gam is elindulok — jelentettem ki hatá­rozottan, és megindultam a hegyen föl­felé. A szél szerencsémre a hátamba fújt, s így megkönnyítette az utamat. — Ne menj! — kiáltotta utánom Nyi­kola. — Fordulj vissza! Ám én oda se néztem, csak mentem előre. A sziklák egyre magasabbak, egyre meredekebbek lettek. Csakhamar erőt vett rajtam a fáradtság, lelassítottam léptei­met. Hogy kissé kifújjam magam, egy meredek sziklafal előtt megálltam. Há­tam mögött nehéz szuszogást hallok. Visszanézek, és Nyikola áll előttem. — Ha te mentél, és is megyek — je­lentette ki látván meglepetésemet. Minden pillanatban elestünk és csak nagynehezen tudtunk ismét feltápászkod­­ni. A szél úgy nehezedett a hátunkra, mint egy súlyos homokzsák. Testünkről patakokban csörgött az izzadtság, erőnk egyre fogyott. Már sajnálni kezdtem el­hamarkodott elhatározásomat, ám visz­­szafordulni semmiképp sem akartam. Végre a csúcs közelében voltunk. Gon­doltam magamban, csak megnézem, mi van a gerinc túlsó oldalán s aztán visz­­szafordulok. Többé nem hívom ki a sor­somat. A csúcsig lévő néhány métert hason­­csúszva tettük meg. Úgy éreztem, a szél — akár a csigákat — képes szétroppan­­tani bennünket. Az volt az érzésem, mint­ha tengerfenéken lennénk s több ezer tona víz préselne össze. Hogy a levegőt, mely valósággal fojtogatott, valamikép­pen visszatartsuk, kénytelenek voltunk szánkat és orrunkat betakarni, még így is olyan nehezen tudtunk csak lélegzeni, mint az asztmások. Tudtam, hogy a gerincen még veszet­­tebbül dühöng majd az orkán. Azért, hogy le ne sodorjon bennünket, a szik­lák között egy rést kerestem. Tovább már a szik'anyúlványok mögött kúszhat­tunk célunk felé. Végre egy keskeny szurdokon keresz­tül szerencsésen elértük a csúcsot. Le­tekintettem a mélybe, és a látvány, mely elém tárult, valósággal megfagyasztotta ereimben a vért. méket és vodkával itatták a tudatlan jakut népet. Gyermekei iskolába jártak és feleségét kigyógyították a betegség­ből, amit a rossz szellem, a jor küldött rá. Mindez a tények agitációja volt — és Nyikola megértette. Ott, ahol az isten­ségek mindenhatóságát egyszer kétségbe­vonják, meginog a beléjük vetett hit is Én azt gondolom, Nyikola már megszűnt hinni az istenekben, és olyasfajta vi­szony alakult ki benne irántuk, mint a mi viszonyunk Fortunához, vagy a mitoló­gia egyéb személyeihez. Nyikolában, úgy­látszik, az istenek képe kicsit már meg­fakult, tudatából azonban még nem ve­szet ki teljesen. Mihelyst valami számára érthetetlen vagy félelmetes jelenséggel találkozott — feléledt. így lehetett az a holtak hajóján és így volt ez minden bizonnyal most is. A félelem túlharsogta benne a józan ész szavát és felébresztet­te a rossz szellemekben való elsődleges hitét... — És tulajdonképpen mi is az az Aj- Tojcn orrlyuka ? — kérdeztem. — Közönséges orrlyuk. Aj-Tojon lé­legzik. És ott — Nyikola az előttünk ma­gasodó hegyre mutatott — ott van az orrlyuka. — És miért csak befelé lélegzik? Lá­tod, a szél állandóan egy irányban fúj — próbáltam kérdéseimmel megingatni hi­tében Nyikolát. — Aj-Tojon igen nagy. Megteheti, hogy ezer esztendeig csak befelé lélegzik, az­tán majd ezer esztendeig kifelé léleg­zik. . . Minden bizonnyal egy új legenda szü­letésénél állottam. — Ez bolondság! Gyere velem, Nyikola és magad is meggyőződhetsz róla, hogy semmiféle Aj-Tojon orrlyuka nem létezik. Nyikola azonban meg sem moccant a helyéről, csupán a fejét csóválta hitetle­nül. — Akkor hát jössz? — Nagyon félek. Te se menj — felelte. Egy pillanatra meginogtom eredeti el­határozásomban. Egyedül elindulni túl kockázatos dolog. Az angol valószínűleg nem figyelmeztetett minden ok nélkül. Valami előre nem látható veszély vár­— Derék legény vagy, Nyikola — di­csértem meg örömmel. Ordítanom kellett. A szél úgy süvített, hogy így is alig hallottuk egymást sza­vát. — Már nem félsz, Nyikola? — Nagyon félek. Inkább menjünk! Nagynehezen felszedelőzködtünk és folytattuk utunkat. A szélvihar csakha­mar letépte a hátamon levő szélkakast. Nyikola utána akart futni, én azonban visszatartottam. A szél olyan nagy erő­vel fújt, hogy egyáltalán nem volt szük­ségem szélkakasra. Ha meg nem akadá­lyozom Nyikolát szándékában, a heves szélrohan egy szakadékba sodorja. — Gyere ide! Kapaszkodj belém. Egy­ütt fogunk menni! — ordítottam felé, hogy meghallja. Egymásba fogództunk és kölcsönös se­gítséggel kúsztunk tovább fölfelé. Min­den erőnkből a szélnek vetettük vállun­kat, de így sem tudtunk talpon maradni. 5. TT ••■hatalmas, enyhe lejtésű krátert pil­lantottam meg, mely a Mars krátereihez hasonlított. Igen meglepett, hogy a krá­ter fala olyan sima volt, mintha szorgos emberkéz csiszolta volna egyenletesre. Sehol egy kő, sehol egy mélyedés. A sza­kadék mélyén köralakú nyílás tátongott, melynek átmérője meglehetősen furcsá­nak tűnt. Ez a tükörsimára csiszolt krá­ter és mélyén a mértani pontosságú nyí­lás valóban a természet müve lenne ? Az egész dolog meglehetősen valószínűtlennek látszott. Nyikola erősen megkapaszkodott egy éles sziklányúlványba, kezével integetett és valamit kiabált. Hogy mit, nem hal­lottam, de tekintetemet abba az irány­ba fordítottam, ahová mutatott. A kráter peremén egy fa repült körbe, mintha egy hatalmas folyó örvénye pörgette volna. Feszülten figyelni kezdtük. (Folytatjuk) 10

Next

/
Thumbnails
Contents