A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-11 / 24. szám
A tenger csaknem forrt a hirtelen megváltozott erős szél következtében. Gyakran jeges hullámok csaptak át a didergő hajótöröttek felett. — Igen rosszul állt a szénánk. Tudtuk, el kell pusztulni — jegyezte meg Nyikola. Az egyik éjjel — bár a nap akkor már lenyugodott, az éjjelek viszonylag nagyon világosak voltak — a halászok egy igen nagy, kivilágított bárkát pillantottak meg, mely egyenesen feléjük tartott. Gőzhajó volt, mégpedig olyan hatalmas, amilyet Nyikola eddig még sosem látott. A halászok kiabálni kezdtek és kétségbeesetten integettek. A hajó egyre közeledett, de embereket nem lehetett látni rajta. Egyenesen a jégtábla felé tartott, és ezért a halászok úgy gondolták, mégis csak észrevette valaki őket a fedélzeten. De miért nem dudál? — gondolta magában Nyikola. Minél közelebb ért a hajó, annál hatalmasabbnak tűnt. — Így kellett rá felnéznem — magyarázta Nyikola, és arcát az ég felé fordította. A halászok örömét csakhamar rémület váltotta fel. A hatalmas hajó orra már csak néhány méterre volt tőlük, ám a fedélzeten nem jelent meg egy teremtett lélek sem... Néhány pillanat — és a hajó orra hatalmas erővel vágódott a jégtáblába. Kettészelte. Egy fülsiketítő csattanás és a jeges víz teljesen elborította Nyikolát, aki érezte, hogy a jégtábla kicsúszott lába alól... Amikor a víz alól felbukott, már nem látta sem apját, sem bátyját. A jégtáblának a hajó túlsó oldalán lévő részén álltak. Ő pedig az innensőn. .. Azóta egyiküket sem látta többé, nem tudja, mi történhetett velük. Nyikola kétségbeesetten vergődött a vízben, és a hajótöke vasfala veszedelmes közelségbe krült. Most már nem volt kétséges, hogy a hajó személyzete nem vette őket észre... A biztos halál várt volna rá, ha maga nem tesz meg mindent megmenekülése érdekében. A víz nyomása el-elsodorta a hajótól, de Nyikola kitűnő úszó volt. és így minden erejéből igyekezett a hajó közelében maradni A hajó kivilágított kajütjeínek ablakai ott táncoltak szeme előtt. Az ablakokban azonban senki sem jelent meg. Egyszeriben egy kötelet pillantott meg, mely a fedélzetről lógott a vízbe. Minden erejéből rávetette magát, ám egy hullám ismét elsodorta, és így a kötél vége, melyet már csaknem a markában tartott, elúszott mellette. Nyikolán erőt vett a kétségbeesés. Azanban a sors könyvében nem halál, hanem élet volt kijelölve számára. Pár pillanat múlva közvetlenül a víz felett egy kötélhágcsót pillantott meg. Nyikola felmászott a jégtábla egyik darabjára és felugrott, hogy elérhesse a hágcsót. A jégtömb kicsúszott alóla, de ő ekkor már erősen tartotta a kötelet. Megmenekült. Gyorsan felkúszott a fedélzetre, és várta, hogy meglepett tengerészekkel találja magát szemben. Äm nem a tengerészek, hanem Nvikola lepődött meg. A fedélzeten egy árva lélek sem volt. Sehol egy élőlény Holtak hajója — gondolta. Csak a hajó gyomrából hallatszott az erős motorok tompa dohogása... Nyikola sosem hallott a Bolygó Hollandi legendájáról, de olyan rémület fogta el, mintha erre az elátkozott hajóra került volna. Félelme oly nagy volt, hogy az első pillanatokban arra gondolt, újra, a tengerbe veti magát. Amikor azonban a tajtékzó hullámokra pillantott, meggondolta magát. Lehet, hogy az emberek félnek a hidegtől és kajütjeikben vannak — gondolta, és lassan elindult, hogy kiderítse a titok nyitját. A kajütök üresek voltak, úgyszintén a kapitány szobája is. Sem a parancsnoki hídon, sem az alsó fedélzeten, de még a hajó konyhájában sem talált senkit. Nyikola félelme lassankint csodálkozássá szelídült. Ha mindnyájan meghaltak volna, legalább a holttestüknek itt kellene lenni. Ha csakugyan mindnyájan elhagyták a hajót, nem futhatna a tengeren. Ám, ha fut, legalább a gépmesternek, a fűtőknek és a kormányosnak a helyén kell lennie. Nyikola lement a kazánházba. Sehol senki. A gépházban úgyszintén. A hajó úgy úszott, mintha egy halott láthatatlan keze kormányozta volna. Nyikola érezte, lúdbőrös a háta és égnek áll minden hajaszála. Magából kikelve rohant a fedélzetre, a kormányhoz igyekezett. Itt sincs senki! Félelemtől űzve a hajó orra felé futott. Itt végre megpillantott egy embert; lehajtott fejjel, egészen a hajóorrban állott. — Hé! Ez én vagyok...! Te ki vagy? — kiáltott rá rekedten Nyikola. Ám az ember meg sem moccant. Épp olyan ijesztő volt, mint minden ezen a hajón. Nyikola azonban szükségét érezte, hogy • legalább egy élőlény legyen mellette, ezért legyűrte félelmét és az emberhez lépett. Amikor az arcába tekintett, megrémült. Halott. Nyikola csak most vette észré, hogy a halott egy vékony madzaggal a korláthoz volt kötözve. .. Nyikola leírása alapján a halott igen hasonlított az angolhoz, akit az előbb kihúztunk a mocsárból. Csak most értettem meg, miért komorodott el Nyikola egyszeriben. Az angollal történt találkozása életének legtragikusabb eseményéi idézte fel benne. — Na és mi történt tovább, amikor észrevetted a halottat? — Felvonítottam, mint a farkas — felelte Nyikola. Aztán tovább beszélt. Életében nem látott borzasztóbbat, mint a halottak hajója volt. Szerencséjére azonban szárazon és melegben lehetett végre. Éhsége legyőzte félelmét, és Nyikola elindult, hogy valami harapnivaló után nézzen. Talált is néhány hordó ivóvizet. Az élelmiszerkészlettel már nagyobb baj volt. Csupán egy kis kétszersültet talált egy üres láda alján. Ám ez is értékes felfedezés volt az igénytelen jakut számára. A halottak nyilván vizet isznak és keveset esznek — gondolta magában Nyikola, és nem minden félelem nélkül beleharapott az egyik kétszersültbe. Rettegett, hogy egyszerre a háta mögött megjelenik egy csontváz keze és rárivalhAdd ide a kétszersültjeimet! A halottak azonban igen jámbor teremtéseknek bizonyultak; hagyták, hogy Nyikola nyugodtan elfogyasszon vagy egy tucat kétszersültet és megigyon rá két nagy csupor vizet. Amikor Nyikola elverte éhét és megszáradt, nem érezte magát különösen rosszul. Kiszemelt magának egy kényelmes kajütöt, minden eshetőségre számítva megdicsérte a holtakat jószívűségükért és elnyúlt a puha ágyon. Utolsó gondolata az volt, hogy ezt a hajót valami jó szellem külön az ő számára küldte ide. Kár, hogy apja és testvére elpusztultak. Mit lehet tenni, ha egyiknek életet, másiknak halált rendelt a sors ... Nyikola mély álomba merült és jó ideig alhatott. Hatalmas recsegésre, csörömpölésre ébredt. Mikor felnyitotta szemét, sokáig nem tudta megérteni, mi történt vele, s hol is van tulajdonképpen. De aztán eszébe jutott, hogy a halottak hajóján van. Erre kiugrott az ágyból. A hajóval valami különös dolog történhetett. Mintha csak feltámadtak volna a halottak, és zörgő csontjaikkal táncolnának. Nyikolának újból inába szállott a bátorsága. Felfutott a fedélzetre. Az erős, jeges szél csaknem eldöntötte. A hajó veszettül táncolt a hullámokon. Nyikola előre nézett és meghűlt ereiben a vér. A hajó körül hatalmas jégtömbök kavarogtak; recsegett, ropogott minden. Ám ez Nyikolát nem rettentette meg. A hajó örült sebességgel két meredek falú jéghegy között siklott és egyenesen egy hatalmas kőfalnak tartott. A halottak, úgy látszik, rossz tréfát űztek, és a hajót nyilván nem az őrzőangyal küldte Nyikola számára... (Folytatjuk) 10
