A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-06-04 / 23. szám
t I I külső ajtó becsapódott, és az alacsony, gerendás szobába belehasított a csönd. — Nem csinálom tovább — tört fel végre rekedten a szikár kis emberből', és felállt asszonya mellől —, intézkedek. — Szűzmárjám, mit akar tenni — reszketett az asszony hangja —, hát gyerekük lesz,... majd megadják. — Nekik gyerekük lesz, a másiknak új ruha kell, a harmadiknál tatarozzák a házat, tavaly nem fizetett eléggé a föld, meg a televíziós készülék sokba került, a másiknál megdöglött a hízó ... — Mind igaz — pislogott az öregasszony megnyugtatóan az urára. — Mind igaz, de az is igaz, hogy mikor kivették a kezemből a földet, akkor mind a három bizonygatta, hogy amíg kedves szüleik élnek, se Olyan munka nem volt a messzi vidéken, amitől János húzódott volna. így is hat. évig tartott, míg az első holdat összekuporgatták. Akkorra már itt volt a két nagyobbik fiú. Egy decit nem engedett meg magának ez az ember, ruhát csak akkor vett az ószerestöl, ha már lefoszlott róla a régi, lámpát csak karácsonykor gyújtottak, új kendőre sose tellett. Pedig, de szép menyecske volt fiatal korában, még rongyaiban is megkívánta a csendörparancsnok. Am a holdacska megfiadzott, mire a harmadik fiú a világra jött, három lett belőle egy tagban. Három holdból három éhező szájat kellett tömni. És tömte is őket az anyjuk, mint ahogy János is jól tartót fa az istállóban felsorakozó két lovat meg két tehenet. Aztán kitört a háború. János megúszta egy tüdölövéssel. Akkor az asszony évekig Sz Li Lzwlmt SIMKŐ MARGIT megkapják a járandóságot az öntgek ... legyen belátásuk ... Ennek éppen öt éve — járt az öregasszony fejében, mikor János visszafordult az ablaktól. — Te, Verőn, én itt rendet csinálok, ne is akarj engem visszatartani — aztán anélkül, hogy ránézett volna az aszszonyra folytatta —, hiszen, amit teszek, nem éppen magamért teszem. Ismerhetsz, nem volt nekem időm, se természetem arra, hogy neked szajkó módjára szépeket mondják. De én becsültelek, Verőn ... ugye tudod? — Tudom, János, mindig jó volt hozzám. Mit akar tenni? —Várj a végére, nem minovfeí János nem válaszolt a kér~ désre, csak a maga gondolatait rendezgette. — Mikor kint voltunk a fronton, úgy gondoltam, hogy egy lövés ide a szívembe és sose látlak többé.., Hát keservesebb volt nekem, mint ha arra gondoltam, hogy a gyerekeimet nem látom meg soha... — Ne vétkezzék, János! — szólt ijedten az asszony, és kezeit aszott mellére szorította. — Aztán, ha nem szóltak az ágyúk, meg a puskatüz is alábbhagyott, akkor behúztam a fejem a köpeny gallérjába és arra gondoltam, hogy ha én még egyszer visszajövök abból a pokolból, olyan életed lesz mellettem, hogy mindenki megbámul, mert te meg érdemied ... Ne sírj, Verőn, el kell ezt mondanom, nem akarom magammal vinni a föld alá. Aztán hazakerültem, betegen, mint a kuvasz, ha keresztülmegy a szekér. Félember lettem én is, mint sokan, akik nem hagyták ott a bőrüket. Aztán megint csak te dolgoztál, kettő helyett. Megfakultál, megfakultam magam is. Az élet meg ment tovább. A fiúk felnőttek, elhagytak. Nem vetem a szemükre, tollasodni akarnak, legyen nekik. De téged nem hagylak, Verőn! Rád hallgattam, nekik adtam a földet, és látod, megint csak nem tudok neked kendőt venni, pedig nagyon akarnék, Verőn ... — Hagyja már, János, minek volna az már nekem? — zokogott a kötényébe az asszony fájdalmas boldogsággal. gondjuk, se hiányuk nem lesz semmiben! — emelte fel hangját a gazda. -— Hát van valamiben hiánya? — kapott a szón az aszszony. — Éhezik talán, vagy nincs vasárnapra tiszta inge ? Meleg a lakása, ha beteg, ápolgatom kendet, ruhája is van annyi, hogy haláláig is elég — mi kell már az ilyen öreg embernek? Ne hánytorgassa fel a fiataloknak azt a késedelmet. Beviszem a városba a csibéket, aztán megint lesz egy darabig. Abbahagyta. Maga is érezte, hogy efféle beszéddel meg nem nyugtatja az urát, pedig erősen ezt akarta. János összeszorított szájjal állt az alacsony ablak előtt és kinézett a semmibe. Az asszony tudta, min jár a párja esze. Ismerte kívülről, belülről. Nem volt a két kezüknél többjük mikor összekerültek. Kora tavasztól késő őszig túrták a más földjét. Télen meg? nem engedte a csépléshez, ezt is maga végezte. Egymás után nősültek meg a fiúk, egyikük sem unszolta őket módos házasságra. Jó asszony kezében minden arannyá válik, rossz asszony kezében nem marad meg még a garas sem — ez volt a szavajárásuk. Mikor aztán a harmadik is elkerült hazulról és egyedül maradtak a házban, először pihentek ,meg ölhetett kézzel. Rájuk szakadt az öregség. Most mi legyen? A fiúk hozakodtak elő azzal az ajánlattal. Bár ők mind a hárman munkához jutottak, de elvállalnák a szülök földjét is. Ne dolgozzanak, eleget dolgoztak már, adják nekik a földet, aztán nem lesz semmire gondjuk. Ahogy mondták, úgy is gondolták, de... aztán jöttek a gyerekek, később egy mosógép kellett az egyik asszonynak, ha meg annak van, a sógorasszonyok sem maradhattak le. Majd később dennap jut ki nekem, hogy elmondjam, ami a szívemen fekszik. Szép asszony voltál, Verőn, dolgozó, jó asszony. A gyerekeknek, akiket a világra hoztál, hűséges anyjuk voltál, odaadtad nekik az erődet, mint ahogy én is értük dolgoztam egész életemben. De azt nem mondtam neked el, Verőn, hogy mennyire fáj azért a szívem, hogy nem vettem neked soha selyemkendőt, se selyemviganót, formás lábadra fényes csizmát. Csak gyűjtöttem a pénzt, szaporítottam a földet. Sok olyat elvontam tőled, ami az olyan fiatalasszonynak kedves lett volna, most már nagyon sajnálom. Az asszony lehajtotta a fejét és szégyenlősen simogatta a köténye szélét. — Régen volt az, János, túl vagyunk mi már ezen, nem vetettem soha a szemére. Lepergett már a mi életünk, mit akar tenni? — ... meg aztán emberek vagyunk, én meg csak félember a halál itt leselkedik körülöttem. Ha arra gondolok, még aludni sem tudok nyugodtan, mi lesz veled. Verőn, ha én itthagylak? Nem leszel te többé a más cselédje — kiáltott és rácsapott a keskeny ablakpárkányra, hogy az ócska szekrény tetején vígan összekoccantak a virágos poharak. — Minden a tied lesz, Verőn .. . most már csak érted fogok dolgozni, Veronkám ... A föld az én nevemen van, visszaveszem a fiúktól és bemegyek a szövetkezetbe, ezt fogom tenni! — Sziízanyám — sikoltott az asszony kétségbeesetten —, ne tegyen üyet, János! Ne szégyenitse meg a gyerekeit az egész jalu előtt! Hát maga jobban bízik a szövetkezetben, mint a saját gyerekeiben? — Majdnem — mondta az ember megcsöndesülve, és kalapját a fejére téve, kifelé indult. 11
