A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-15 / 3. szám
or/<///s// ///r//rf/r//> 3 0DJ0ÍDÍI3 Mács József: Sztrájk Nagyon öreg ember ül a pádon. Deres a haja, és úgy omlik le kabátja gallérjára, mint a zuhatag vize. Lombos diófa alatt, virágos kertben pipái Hajdú Józsi bácsi. Messziről százesztendősnek vélnéd, pedig még csak a hetvenet töltötte be. Magas a homloka, ritkás, seszínű a bajusza, apró a szeme. Erős a keze és gyenge a lába. Támasz nélkül járni már nemigen tud. Görbebot pihen örökké az oldalánál. Ha felkel a pádról, arra támaszkodik ... Nyár van, forróságot lehelő délidö, a naptár szerint július elseje. Ilyenkor fű, fa, virág és föld, minden vízért kiált, még az árnyékban hűsölö embernek is kiszárad a torka. Igen ám, de a kút messze esik a kerttől, legalább húsz méterre... Fel kellene állni, aztán nehézkesen elcsoszogni a vödörhöz. Meg is fogja a botot, óvatosan ránehezedik, de a teste meg sem moccan, mintha a deszkához szögelték volna. — Ej, milyen gyenge lett a lábam. Hiába, megbénítja a köszvény, nem mehetek már a kutunkig sem — mormolja az orra alá, majd felemeli szemét a töltésre, hátha jön valaki. Nyílegyenes az út, két oldalán tisztes távolságban sorakoznak a pirosfedeles új házak, teljesen modern negyed épült a faluvégen, szivattyús kúttal, fürdőszobákkal... Nem jön senki. Egyetlen lélek sem mutatkozik a poros töltésen. A kútra néz, a káván csillogó vödörre, s epedezik néhány korty hűs víz után. Milyen jó lenne, ha a fiát, vagy a menyét itthon tudhatná, vagy ha az unokái közül szólíthatná valamelyiket. De aratás van, az egész falu kint tanyázik a szövetkezeti földeken, nincs remény egy pohár vízre. Vagy igen ? Egy férfit vesz észre az úton. Gyorsan jön, szaporázza a lépést, a felvég felé tart. Az öreg úgy les rá az orgonabokrok ágai közül, mint vadász a kiszemelt áldozatára. Közelebbről rá is ismer: a tanító, Benedek István. Tizenöt éve neveli a falu gyermekeit. Magas, jó tartású férfi, nőtlen. Szeret mindenről tudni, kicsit asszonyos a természete, de azért aranyos szívű ember. Az öregnek felvidul az arca, s nem veszi le a szemét Benedekről. Mikor a kert előtt elhaladna, rekedtes hangon megszólítja. — Jó napot, tanító elvtárs. — Jó napot, Józsi bácsi. — Szomjas vagvok. oszt nem tudok a pádról elmenni, tessék beljebb fáradni egy percre. — Azonnal megyek — mondja Benedek István, és befordul a kapun, kezével méheket hessenget el a fejétől. — Hol van a bögre ? — Ott csüng a szivattyún — mutatja a botjával. A tanító ügyesen leakasztja a bögrét, tele meríti vízzel, és viszi a pádhoz. Hajdú Józsi bácsi két kézzel kap a hűs ital után. Szájához szorítja a bögrét, mintha attól félne, hogy kicsúszik a kezéből. Mohón nyeli a vizet, szája széléről lecsorog a kabátjára, nem törődik vele ... — Elég volt — fúj egyet, és megsimítja a bajuszát. — Hozok még — ajánlkozik a tanító, de az öreg leinti. — Ez igen. Régen nem ittam ilyen jót. Köszönöm a szívességét. — Sose köszönje — szerénykedik Benedek István, és leül a padra, az öreg mellé. Hosszan belehallgatnak az időbe, a méhek egyhangú zümmögésébe, fecskék suhanásába, gólyák kelepelésébe... Hajdú Józsi bácsi emeli fel először a fejét. — Tudja, tanító elvtárs, már nagyon gyenge a lábam. Már nem sokáig húzom. Bekopogtat értem a kaszás ... — Ugyan, Józsi bácsi, hogy mondhat ilyet. Erős ember maga, hosszú életre termett. — Csak voltam erős. Valamikor a húszás évek elején. Akkor még egy zsák búza meg sem kottyant. Higygye el, úgy vittem a vállamon, mintha tarisznya lenne. Ha pedig letettem, vékába állva emeltem fel. Legény voltam a talpamon ... — No látja. — Egyet azonban el kell ismernem. Hogyha testben erős voltam Is, a szivem gyenge volt. — Hogyan értsem ezt? — Mindjárt megmagyarázom. Van egy kis türelme? — Fürödni indultam... No, de üsse kő! — Rövid leszek — jelenti ki az öreg, és meggyújtja a pipáját. Józsi bácsi egyet köp, egyet szív, összehúzza a szemét, aztán néhányszor köhint. — Amikor a harmincadik évemben jártam, már régen házasember voltam. Falubeli lányt vetítem feleségül, három fiúgyermek bimbózott ki a szerelmünkből. A falu határában terült el a Cséfalvi Sándor nagybirtokos földje. — Milyen ember volt az a Cséfalvi ? — Nagy úr volt és ritka szép férfi. Lányok, menyecskék bolondultak utána, mert agglegény volt. Szerette az asszonyokat, szerelmükért nem sajnálta a pénzt. — Jó volt a munkásokhoz? (Folytatás a 14. oldalon) svata Hajerová: Brigádosok SIMON ISTVÁN: Akik a természetbe belenőttek Benépesítik most is a mezőket, akik a természetbe belenőttek. Pipás tej, kendös arc kikandikálgat sora mögül a kukoricaszárnak. S mint a nomádok, akik sátrat vertenek, púpozzák már a kerti krumplivermet. Sóhajt, a szél, ág zörög, alma huppan. Nagy versenyfutás ez is, tudom — úgy van, harcolnak ők s a természet örökké, de harcuk nem vált soha gyűlöletté. Sok kis Mihály vagy mindegy, mondjuk, János, úgy tűnik szinte titeket utánoz, hű fiait a mező, minden évszak észrevétlenül. Nem érted még? Nézd csak: ha lerúgja a gyerek a cipőket, karikázik a por és jó idő lett; széttárt karokkal férfiak kaszálnak és széles lesz a nyár, akár a váltak; ősszel az éj, ha korai fagyot hoz, deres a háztető is, mint a bajszok. Aztán a tél — olyan a táj egészen, mint öregek egy téli temetésen levett kalappal, fejfák közt a hóban, rájuk feledkezik a táj valóban, ahogy állnak — ki nem lát, ki nagyot hall — hófehér fejjel, csupasz kampósbottal. 9
