A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-28 / 22. szám
JIRÍ MAREK iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiii Két kis dráma A hó Jóllehet válóperi tírgyalásukra igyekeztek, mindketten ugyanazzal a vonattal voltak kénytelenek utazni' Természetesen külön fülkében ültek. De azért mindegyikük ugyanarra a dologra gondolt: ami eddig elviselhetetlen volt számukra, ma véget ér. A férj végre megleli nyugalmát, asszonyt kerít magának, aki bizonyára gondosabban fogja vasalni ingeit és jobban vezeti majd a háztartást. Ó, a férfiak milyen kis igényűek, és mégis milyen, utálatosak tudnak lenni! Fs ő, gondolta magában a férj, miközben az ablakon át egyre sűrűbb hóförgeteket bámulta, ő ezután akkor utazhat kedvese, Károly után, amikor csak kedve tartja. Valósággal megkergütt. elvesztette minden szégyenérzetét, azt állítja. hogy egyedül csak ő érti meg... Ez azonban merő képtelenség, soha senki jobban meg nem értette, mint én. Mától fogva azonban mindennek vége, mindketten teljesen függetlenek lesznek. Vagy teljesen egyedül? Ezen a vonalon egyszer át kell szállniok. Ha az ember kiszáll egy ilyen kis állomáson és kint hóvihar tombol, mi egyebet tehet, minthogy behúzódik a sötét váróterembe és igyekszik a barátságos meleget árasztó kályha közelébe kerülni. így hát akaratuk ellenére is találkoztak, és az illendőség kedvéért egy suta fejbólintással üdvözölték egymást. — Hideg van — jegyez.te meg a férfi. — Hideg — hagyta rá az asszony szépen egymás mellett álltak a kályha mellett: fölösleges idegenek előtt cirkuszt csinálni — gondolták Megjelent a forgalmista, és bejelentette, hogy a vonat, melyre várakoznak, a heves hófúvás miatt késni fog. Az emberek méltatlankodva felhorkantak: még csak ez hiányzott! — Jól felöltöztél? — kérdezte az aszszony zavartan. A férfi bólintott,» majd megjegyezte: — Neked se ártana egy csésze forró tea. Átugrok, a szemközti vendéglőbe. Pár perc múlva behavazva, bosszúsan tért vissza. — Képzeld, zárva van. Épp ma van szabad napjuk. — Nem történt semmi, köszönöm. És ismét elhallgattak. Valamivel később egy öreg vasutas' lépett a váróterembe, megrakta a kályhát és bejelentette, hogy a vonatjuk aligha fut be két óránál hamarább. Már két hóekét is küldtek a pályára, de azok •is ott rekedtek. — A hófúvás nem gyerekjáték — szólt vissza az ajtóból. Az emberek idegesen órájukra nézegettek, és azt latolgatták, nem lenne-e okosabb, ha a legközelebbi vonattal visszatérnének, mivel délután már úgysem tudnak semmit se elintézni a járási székhelyen. Jobb, ha idejében hazatérnek, mert később az ő vonalukat is befújhátja a hó ... A férj és feleség gondterhelten egymásra nézett. — Elkésünk a tárgyalásról — mondta a férfi egykedvűen. — No és — felelte az» asszony. — Elhalasztják... Meglehet, hogy egy hónappal is .. Az ügyvédem figyelmeztetett, jelenjünk meg idejében, nem fognak ránk várpi. A kályhában vígan pattogott a tűz, a váróteremben kellemes meleg volt. Érdekes, ilyen jóleső melegséget már régen nem éreztek Pedig nem meghitt családi tűzhely árasztotta, csupán egy fekete kincstári kályha. Kint élesen fütyült a mozdony. Vonatjuk Visszafelé indult, az emberek tódultak kifelé, — Nem megyünk mi is haza? — kér-Hazafelé menet együtt utaztak. Nem is lehetett másképp, hiszen a váróteremben egymás mellett álltak. Azután az állomásról is együtt mentek. — Fölhívom a bíróságot s közlöm velük, miért nem jelentünk meg — mondta a férfi. — Először talán ihatnál valami meleget, nem? így hát otthon üldögéltek és szürcsölték a forró teát. A csészék fölött meleg pára lebegett, és ismét meleg volt, ám ezt már nem a váróterem fekete, kincstári kályhája árasztotta, hanem az ö meghitt szobájuk. Az ablakon túl tombolt a hóvihar. Ez még jó ideig eltarthat — gondolta magában az asszony. Milyen nagy már a hó, és egyre csak hull, hull szakadatlanul. — Kérsz még egy csésze teát ? A férfi elmosolyodott és fejével igent bólintott. Tudj isten, miért — egészen kellemesen érezte magát. A hó meg csak hullott, hullott szakadatlanul. És ők — otthon voltak. A hegyi út Nap mind nap egy kiskocsin vagy szánon szállítja az élelmet meg az üdülök bőröndjeit a hegyi menedékházba. Ö és a lova, akár bekötött szemmel, koromsötétben is mehetne, mivel az évek során minden kő jó ismerősük lett. Különben is itt semmi se változik. A félúton egy másik menedékház áll. Ha bármikor is elhalad előtte, s megszólal a lószerszámon függő csengettyű, kitekint az ablakon Elza asszony, a szakácsnő s rámosolyog. Ez már egészen természetes számára, nélküle az út kétszer olyan hosszú lenne. A férfi mindannyiszor tisztelettudóan megemeli tányérsapkáját: — Holnap szép időnk lesz, Elza asszony! És ő csak mosolyog: — Ezt mondta tegnap is, s látja ott azokat a felhőket! Az asszony kissé furcsa kiejtéssel beszél, német származású; fiát, aki valahol messzi lakik, évente kétszer szokta meglátogatni. Barátocskám, ha az embernek ilyen felesége lehetne, mindjárt másképp festene ez a cifra élet — gondolja magában, s míg a városba nem ér, egész úton azon töpreng, hogyan vehetné feleségül Elza asszonyt. Mert ez ám nem egyszerű dolog, olyannyira bonyolult, hogy bármilyen hosszú is az út, sosem tudja teljesen végiggondolni. Az asszony tudja róla, hogy elhagyta a feleségét, csodálkozik is rajta: lám, ilyenek a férfiak, még lánccal sem lehet őket fogva tartani. De aztán így szól magában: kinek van joga emberek felett .ítélkezni? Rosszabb az, hogy állítólag iszik. Sokszor úgy megy éjjel, hogyha a lova nem ismerné az utat, biztosan nyakát szegné valahol. Azok a hibásak, akiknek a bőröndjeit szállítja, azok vendégelik. De hát miért ne inna, ha Ismerőseiket üdvözölniök kellett, azért dezte a férfi. annyira erőltetik! 12
