A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-15 / 3. szám

tendőt, január tizenhatodikét s bizony meglepődöm, milyen homályos már a kép. Szinte félek kezet adni a látogatásra. Per­sze, amikor már ott állok a gyerekek előtt, mintha kicseréltek volna, a leg­apróbb részletekre is emlékszem. Nem a kongresszusi jegyzőkönyvből olvasom ki, mégis pontosan mondom, amit akkor hatá­roztunk el, hogy Szlovákia va­lamennyi forradalmi marxistáját nemze­tiségre való tekintet nélkül egységes szer­vezetbe tömörítjük. Nyolcvannyolc szlo­vák és harminchat magyar küldött vett részt a tanácskozáson. — Mi érdekli leginkább a gyerekeket? — Tavaly decemberben- Jcözel ezer isko­lás előtt beszéltem Fenyőházáról. Hogyan kerültem oda, mivel érdemeltem ki, hogy ilyen történelmi jelentőségű esemény ré­szese lehettem? Elmondom eztán röviden az életemet: Hogy vasesztergályosnak ta­nultam és már 1905-ben Csapó Sámuel kassai titkár irányítása alatt a Vas és Fémmunkás Szövetség itteni helyi szer­vezetében tevékenykedtem. 1960-ban, első igazi május elsejénk megünneplése után elbocsátottak a Mautner és Notrop szövő­gépgyárból. Poprádon és Zsolnán éltem. Két év múlva visszakerültem megint Ró­zsahegyre és szerveztem a párt köré a dolgozókat. A húszas években nagy csa­tározások színhelye volt a város. Huszon­kettőben művelődési házat akartunk építe­ni. Értesültek erről a ludákok, s hogy elejét vegyék erősödésünknek, ők foglalták el a kiszemelt telket, ők építettek. rá. Akkor az egyik kommunista társunk azt Előadásra készül a nyolcvankétéves Koíinsky bácsi, a legöregebb előadó A lubochnai völgyben a Ma legyőzte a Tegnapot mondta, hogy felépítitek azt a házat, de véssétek jól az emlékezetetekbe, hogy az első rózsahegyi szovjet ott ülésezik majd. És nem tévedett!- Mikor készült fel az előadásra?- Éjszaka. Mert az öregek már keveset al­szanak. Fekszenek, fekszenek, de az emlé­kezetük eleven működik. Olyankor cso­portosítom az eseményeket. Az 1923-as év? Tudom, hogy csak minden harmadik napra jutott munka, a mozgalom izmosodott, a munkanélküliek mind a párt körül tömö­rültek. 1925-ben Besztercebánya, Zólyom és Rózsahegy szenátusi jelöltje voltam. Mindenre azonban nem emlékszem. A har­mincas évek eseményei valahogy elmosód­nak ... Negyvenegyben az árvái vízierőmü építői közé álltam, a fasiszták elől meg kellett szöknön a városból. Ott éltem át életem legszebb eseményét: a felszabadu­Minxha a fiaim és lányaim jönnének... Aztán sokszor bekukkanttanak az unokák is, a vörösnyakkendős pionírok a városból, és ajándékkönyvekkel kedveskednek. Mit tesznek ilyenkor a nagymamák? Szalad­nak a kamrába egy kis almáért, dióért és dugják a gyerekek zsebébe... Én is ezt teszem. A férjem meg nézi öreges fürgesé­gem és mikor az unokák távoznak, boldo­gan megjegyzi: - Hallod, (Mari nem va­gyunk mi gyermektelenek. Nagy család­nak számítunk. Annyi unokája senkinek nincs, mint neked ... — Hát ha azt vesz­­szük. az egyletben édesanya voltam! Le­hetek nyugodtan nagymama is ... Egy öreg harcos Rózsahegyen lakik Koőinsky Ferenc. Nyolcvankét éves, nem fog ki rajta az idő. Magas kora ellenére úgy jár-kél a városban, hogy mindenki csodálja. Hiva­talban, üzletekben egyféleképpen szólítják: — Otec. És nemcsak öreg korára való tekintettel hívja mindenki apának. Másról, többről van itt szó. Koőinsky elvtárs fél évszáza­da áll rendíthetetlen hittel a proletár har­cosok 1 sorában. Ezért a tisztelet, a fi­gyelmesség, a süvegelés. Kora délután keressük fel, s csak vejét és három unokáját találjuk a konyhában, ő a szobában pihen, délutáni álmát alussza. De mikor a veje beszól hozzá, tüstént talpon terem, jön s már paroláz is ve­lünk. Középtermetű, vékonycsontú öregember. A ráncok vígan hunyorognak arcán és fiatalosan csillogó két szeme körül. De nemcsak a szeme fiatalos csillogásű, ősz szálat se találni sűrű, bozontos hajában. Vastagszárú szemüveg ül az orrán, így szokott felolvasni az unokáknak, miköz­ben a kredemcen szól a rádió. — Nem zavarjuk ? Megsimogatja a haját, úgy feleli: — Dehogy. Sokszor bejönnek ide. Iskolaigazgatók, tanítók és funkcionáriu­sok. Feri bácsi így, meg Feri bácsi úgy... Legyen olyan kedyes, látogasson el az iskolánkba, a pionírok meg a CSISZ fia­talok szeretnék látni magát... A lubochnai kongresszusra nyolcán mentek Rózsahegy­ről, aztán már csak Feri bácsi él közü­lük... Megteszi? Tűnődök keveset, mert nem illő rögtön igent mondani. Hirtelen felidézem magamban a huszonegyes esz­lást. Lassan, megfontoltan beszél az öreg, s egy-egy nagyobb tűnődés után az ablak­hoz lép. És a füstös tetők fölött hosszan elnézi a hegyeket. Azok közt is legszíve­sebben a Cebratot. Rajongásig szereti a természetet... ö az itteni hegyek legma­gasabb ormára néz, amelyen 1939. május 1-ép vörös zászlót lengetett a szél, a gye­rekek ellenben benne, városuk legöregebb kommunistájában látják az emberi maga­tartás fényes csúcsait, amint belép a tan­termekbe vagy végigsétál a főutcáén s a felnőttek összesúgnak a háta mögött: — Itt megy Otecko. Nyolcvankét esz­tendős és fél évszázadon át harcolt a mun­kásosztály soraiban! — mj — 7 Uj tizenhété vés iskola épül Lubochftán

Next

/
Thumbnails
Contents