A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-05-14 / 20. szám

Ünnepi ebéd ' Bordács János hatvanhét esztendős gépgyári munkás ül az erkélyen. Egyetlen látó szemét is lehunyta, úgy für­deti arcát a széles sugarak­ban. Két emelettel az erkély alatt, léptek koppannak az utca kövezetén, és a tér felől vékony gyermekhangok röp­pennek a magasba. A tér kö­zepén piros tulipánokat ciró­gat a tavaszi szél. felesége csak az erkély­ajtóig merészkedik, még puha papucsának csosszanó hang­ját is tompítva, mert úgy lát­ja, elaludt az embere. Ráfér egy kis pihenés, mert mosta­nában megint nagyon gyötri a reuma, éjszakákon át nem alszik a kíntól. Félszemű Bordács János nem alszik. Hallja felesége közeledő osonását, és azt is, amikor az asszony visszamegy a konyhába, de nem szól, mert beburkolózott a hallgatásba, a napfénybe, az erkélyig bíborló tulipánok piros színébe. Nem szól, mert. így magányosan töpreng, emlékezik, ünnepel. Két órája ül az erkélyen. Ki­tette a kis asztalt, és egy öreg, kopott tárcából irato­kat teregetett maga elé. A pa­pírlapok szakadozottak, az írás megfakult, de azért las­­san-lassan képpé alakulnak, betűkből állő mozaikká szi­lárdulnak a porosán felszálló emlékek darabjai. Mindnyájan őrzünk ilyen régi tárcát, fakult írásokat, leélt éveink, sorsunk, örömünk és gyászunk okmányszerü bizonyítékait. Néha elővesz­­szük és emlékezünk. Születés, iskola, házasság, katonai szolgálat, messziről kül­dött képeslapok, feketeke­retes gyászjelentések, jóba­rát levele, apánk fiatalkori arcképe .. Emlékek, bizonyí­tékok. Félszemű Bordács János irat­tára azonban színesebb. Kom­munista pártigazolvány ezer­­kilencszázhuszonháromból, új­ságkivágás a Vörös Munkás­ból, letartóztatási végzés, bí­rósági ítélet, letartóztatási végzés, bírósági ítélet... sok végzés és sok ítélet. Cenzúrá­zott levelek Iliaváról, a lipót­­vári börtönöből, a szegedi Csillagból és a váci fenyház­­ból. Azután... azután egy darab papirosba csomagolt drót. Igen, ezt a tíz centis drótdarabot hozta magával a dachaui koncentrációs tátorból. Ez a darab drót emlékezteti őt két hosszú, keserves esz­tendőre. Nagy árat fizetett ér­te: az egyik szemét. Kiverték a kápók. Olvasgatta, simítgatta a papírdarabokat* ragasztószala­gért bicegett és megragaszt­­getta a hajtások hosszában támadt repedéseket, azután visszadűlt a széken és lehuny­ta a szemét. Először színes villámok fé­nyesője szikrázott szemhéja alatt, azután agyának emlék­őrző rekeszeiből képek hullot­tak a múltat idéző jelenbe. Drobek, az előmunkás, akitől először hallott Marxról, Csathó, aki mindig mellette haladt, amikor végtelen utcai menet­ben harsogták az ősi jelszót: munkát, kenyeret! Ügyészek és bírók, börtönőrök és durva keménykezű nyomozók, USB-s köpök és dülledtszemű ma­gyar csendőrök arcát vetítette mindent megőrző emlékezete a szemhéj alatt pergő film­tekercsre, A szájak mind nyitva voltak, nikotintól és pálinkától bűzlő hatalmasra tátott szájak üvöltöttek feléje, hideg, vizenyős szemek szúr­ták a szivét... nyolc hónapi szabadságvesztés ... két évi szabadságvesztés... a fenn­álló társadalmi rend ellen való izgatás... négy évi szabad­ságvesztés. Bíróarcok ... szá­jukból freccsent a gyűlölet és fejük fölött fekete fakereszt fenyegette a vádlottat. Bordács János elkalando­zott a múltba és észre sem vet­te, hogy homlokán, a hajszá­lak tövében csillogó verejték­­cseppek sűrűsödnek. Előveszi zsebkendőjét és letörüli a gördülni készülő apró patakokat. Nem jó emlé­kezni! De kell! Csak akkor tudja ízlelni, a jelent. Csak akkor tud megnyugodni... be­lenyugodni a félszeműség­­be, a testét hasogató kínok­ba... A konyha felől edénysöröm­­pölés hatolt a füléhez. Elmo­solyodik és kinyitja szemét. Persze, mára ünnepi ebédet rendelt. Nemcsak olyan közön­séges ünnepi ebédet, hanem dús, gazdag ételek sorát. Ma a szobában terít az asszony, a fényes nagy asztalnál, fehér térítővel, ma megszegi az or­vos rendeletét és még egy pohár bort is megiszik ebéd után. Igen, mára ünnepi ebé­det rendelt, egészen nagy­szerű ünnepi ebédet. Lassan feláll és botra tá­maszkodva elindul a konyha felé. Most még a fájdalmat sem érzi. Az erkélyajtóból még vissza­fordul és lenéz a térre. A tu­lipánok mint égő-piros felki­áltójelek szórják fényüket és Bordács János úgy látja, hogy boldogító vörös fénybe bo­rult az egész világ. PÉTERFY GYULA DOHÁNY TIBOR FÉNY-ÚTÓN A VILÁGŰRBE Nézem az óriási kék-tenger eget, ahogyan a vidám színek játszadoznak, a szédelgő, hangtalan szüz-messzeségben. Sokszor csodáltam a nap bíbor-vörös jolt jót, de a gondolataim széjjel repültek az árnyékos tátongd magasságba. Éjjel a szikrázó csillagokkal suttogtam, amikor a magányt éreztem. I De most, amikor egy földi ember, felderítő útra a homályba szállt, néma lettem. Valami magasabbrendü világosság kezdett pirkadni az életemben, mintha a forró nyárban hideg zápor zúdult volna a testemre. Egy ember kitűzött fény-úton a rejtelmes űrbe repültl Nézem a ragyogó csillagok lobbanó viharát, de ez a pillanat már tisztán ég a fellegekből felém. Az arcom mély vonásain mos oly-fonalak húzódnak végig: boldog vagyok, és velem örül az egész világ, a győzedelmes tavaszi szélben. 14

Next

/
Thumbnails
Contents