A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-14 / 20. szám
ERIKA PASCHKE-FASTERDING (Franciaország) Másfél évtized múltán | I armincéves vagyok, a nevem Pier- I I re Arnaud. Éppen most keltem J / 'J fel. Legszívesebben fülemre húz/ tam volna a paplant, amit a feleségem tegnap frissen húzott át, de valami meggátolt ebbeli szándékomban. Tegnap este még „Madeleine”parfümtöl szaglott az ágy. Annette-nek ugyanis az a szokása, hogy az üres parfümös üveget a fehérnemüs szekrénybe teszi. Mikor éppen a fül mire akartam húzni a takarót, nem „Madeleine", hanem inkább Charles Schmitt Goldschmied sajátos szaga ütötte meg az orrom. Felvillant előttem az emlike, itt volt a közvetlen közelemben. A műhelye mindig almaszagú volt. Valahányszor az utcán, a műhely ajtaja előtt beszélgettünk, mindig almát rágcsált. Régen volt, mielőtt még a németek elhurcolták volna, mert zsidónak hitték. Charles Schmitt nem volt zsidó, de bizonyára úgy vélték, hogy Goldschmied névvel csak zsidó lehet valaki Akkoriban én tizenkét éves voltam, és északon laktam, Rouenben. Ha akkortájt nem történnek ilyen és ehhez hasonló dolgok, Alphonse Arnaud ma is élne. Alphonse Arnaud az apám volt. Nem volt különösebben szorgalmas, estéit leginkább a kávéházban töltötte, s éppen annyira szerette az ágyát, mint én a magamét. De egy napon otthagyta a kávéházat és az ágyát. Harc közben esett el; a partizánoktól tudtuk meg, mikor visszajöttek a hegyekből. Nos, ezen a reggelen Charles Schmitt Goldschmied szagát éreztem az ágyneműn. Ezért nem voltam képes a paplant a fülemre húzni. De ha meg is teszem, akkor is meghallom az ablakom alatt harsogó „Vigyázz!” és „Pihenj!” vezényszavakat. De hol lehetnek a galambok, melyek máskor itt búgnak a téren? Állok az ablak előtt, a függöny mögé rejtőzve és reszketek Nem, nem a féle-lemtől. A szivemmel van btj. Hol nagyon csendesen, hol nagyon hevesen dobog Átellenben, a Vásártér másik oldalán, a vasalószobában áll Annette, aki első gyermekünket várja. IAbai bizonyára éppen úgy a földbe gyökereztek, mint az enyémek. Mindannyian így állnak majd a Vásártéren, az egész városban, az egész országban most, ma vagy holnap. A fiaim is. Nem édes gyermekeim A tantermemre gondolok. Én ugyanis tanító vagyok. Bizonyára felfogják azt, ami most itt, a Vásártéren történik, hisz a mi fiaink már tizenkét éves korukban jó franciák Annak idején mi nemcsak „boche"-t festettünk az autókra és páncélkocsikra. Szelepeket csavartunk ki, behasogattuk az autógumikat, és elrontottuk a fogaskerekeket. Ott lent a németek kíváncsian bámészkodnak, mintha csuk mutatványos bódéban lennének. Franciaországban vannak A léha örömök és csábító bűnök Franciaországát keresik. De mit is; tudnak a mi hazánkról? Semmit sem tudnak az igazi F ranciaor szögről, munkájáról, tudósairól és művészeiről. Egyik közülük, cjgy borízű langaléta majdnem úgy fest, mint Bernd. De csak külsőleg. Bernd sohasem jött volna így Franciaországba. Apja emigrációban éló német kommunista volt. Harcolt a maquis-ban, és apám, Alphonse Arnaud oldalán esett el. Bernd éppen olyan szőke, mint az ott lent. Apjára hasonlít. Anyjának pompás fekete haja volt. Zsidó nő volt. Fényes nappal hurcolták el az utcáról, a fia mellől. Egy hangot sem szólt, nem árulta el, hogy az a szőke fiú ott mellette a fia. Csak szeme tüzelt kétségbeesetten. Égett, mint annyi sok ezer szem, mikor örökre búcsúzik. Bernd hónapokig gyűlölt engem, mert kezemet a szájára tapasztva elfojtottam anyja utáni sikoltozását. Bernd ma mérnök, Drezdában él, és rendszeresen ír nekem. Nem felejtette el francia nyelvünket. Hiszek neki, mikor azt írja, hogy az ö köztársaságában élő emberek sohasem lépnének hódítókként hazám földjére. Az ott lent, szintén egy német köztársaságból jött. Köztársaság ... ? Ki tudná jobban nálunk, franciáknál, hogy köztársaság és köztársaság, demokrácia és demokrácia között mi a különbség. Algériára, Franciaország szégyenfoltjára gondolok. Nem tudom, hogy a szocializmus jó-e, nem vagyok kommunista. De szégyen marcangolja szívemet itt, az ablak előtt, Rue de Bretagne-i lakásomban, ma, 1960 novemberében. Ügy rémlik, mintha nem másfél évtized telt volna el azóta, mióta az utolsó német betolakodót is kiűztük Franciaország földjéről. Hiszen ott lent, a Vásártéren, fegyveres német katonák feszítenek. Ha a Német Demokratikus Köztársaságban élő németek a franciaországi negyedik német bevonulás ellen vannak, akkor az ő szocializmusuk jó kell hogy legyen. A németek hátizsákjaikon és a járda szélén ülnek. Bizonyára fáradtak. De 1960-ban éppen olyan kevés ablak akad Franciaországban, ahonnan kávét vagy bort nyújtanának feléjük, mint 1940-ben. Ahányszor német egyenruhát pillantunk meg, úgy érezzük, hogy a viselőjét már láttuk, már vadászott ránk. A gyermek nem felejt. A gyermekkor élményei — különösen ha rosszak — örökre belénk vésődnek. Egy tiszt száll ki a jeepből. Lassú léptekkel átmegy a mi Vásárterünkön. A bezárt ajtókat és ablakokat figyeli. Valamit kiált. A szőke langaléta, akit Berndnek is hívhatnának, lassan felfejlődik a sorba. Talán arra gondol, hogy voltaképpen mit is keres ö itt, ahol apja és nagyapja is elesett. így legyen ezután is? Talán erre gondol. Peckes hurrát röpítenek a francia égbolt felé, de üvöltésük nem kergeti szét a tenger felől közeledő fellegeket, és nem nyitja fel a bezárt aj fókát és ablakokat sem. A tiszt körülnéz. Tekintete végigpásztázza az én ablakomat is. Talán észreveszi a függönyre vetődő árnyékomat. De én nem vagyok árnyék. Én, Pierre Arnaud itt állok, és neki számolnia kell velem. Balját övébe akasztja, jobbját a levegőbe lendíti. De nem markol egyebet, mint egy kevés francia levegőt. Kelletlenül megy a jeephez, s közben bőrkesztyűjével csizmanadrágját csapkodja. Kesztyűjével csizmanadrágját csapkodja ... akkoriban egy ilyen alakot „lakkhóhérnak" csúfoltunk. Egy napon a „lakkhóhér" előtt vágtam át a téren. Egyenesen, nyugodtan lépkedtem. Nem szabad észrevennie, hogy félek. Éppen elhaladtam előtte, mikor megfordult és üstökön ragadott. Olyan szagos volt, mint egy nő. Gonosz, hideg szemei voltak. — Te is zsidó csavargó vagy? Nem feleltem. Berndnek megfogadtam, hogy boche-okkal nem állok szóba. A lakkhóhér a téren át egy fényes, fekk- ■ te autóhoz vonszolt. Leült a sárhányóra, egyik csizmáját az orrom elé dugta, s aztán belém rúgott. Innen a bal szemem alatti forradás. A. katonák még mindig a mi Vásárterünk körül ácsorognak. Visszalépek az ablaktól. Reggelit viszek Annette-nek, bár mindig kinevet, mikor biztatom, hogy oqyék, hisz most kettő helyett kell táplálkoznia. Machetnénál veszek égy újságot, „LHumanité”-t. Aztán elmegyek a fiaimhoz. Ügy hiszem, ma a múltról mesélek majd nekik. A múltról, amelyből annyit tanulhatnak. MARTON MARIA fordítása 12
