A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-07 / 19. szám
lös Ondris, Szemjon Alekszandrovics és Antonín átkelt a vaspályán és jobbfelől eltűnt a szántóföldön. Grigorij, a feketehajú Péter, Mihály szakaszvezető és a fiatal Jozsó a sínektől balra vágott neki a földeknek. A távolban Miklós felől vonat sípolt. A Vág túlsó partján, az országúton autó robogott. Egyre sűrűbben esett. Mikor Grigorij társaival a patakhoz ért, órájára pillantott. — Hvátyit, elég, — suttogta maga elé. Fedezéket kerestek a bokrok közt. — Jó, hogy esik — súgta a fiatal Jozsó. A többi bólintott. Arra gondoltak, nem árt ez a kis zúgás, amit az esőcseppek vernek. Nemsokára egyre hangosabban hallották a Miklós felni közeledő vonat robaját. Már itt is van. A mozdony vörös szikrafelhőket köpködött. Személy«vonat. Jozsó meg akarta számolni a sötét kocsikat, de hiába erőltette a szemét, egy fekete folttá folytak össze. — Davaj, Pjotr, — súgta Grigorij és oldalba bökte szomszédját. — Mihelyt fölobban a tűz, ugorj. Péter és Mihály, a szakaszvezető átkelt a patakon. Grigorij meg Józsó maradt. Mélyen lehajolva tettek még egykét lépést, aztán a földhöz lapulva kúsztak előre. A túlsó oldalon Szemjon Alekszandrovics a töltéstől vagy tíz méternyire már előkészítette a máglyát, dinamitport is szórt rá, hogy azonnal fellángoljon. Mintegy ötven méternyire lehettek a hídtól. A szeplős Ondris húzta a gyújtózsinórt. Amikor Antonínhoz értek. Szemjon Alekszandrovics az órájára pillantott. A foszforeszkáló számlap , éppen háromnegyed tizet mutatott. — Gyújtsd meg. — suttogta. Antonín hason fekve, zubbonya alatt lobbantotta el a gyufát, a gyújtőzsinórhoz érintette. Felszikrázott, halkan sziszegett, akár a dühös vipera, és tovább surrant a tűz ... A vasútvonal közelében, a falu felé váratlanul magasra csaptak a lángok. A hídon őrködő két német abban a pillanatban sarkon fordult, meredten bámulta a fényt. Egyfelől Grigorij, másfelől a feketehajú Péter felpattant és három ugrással a hídon termett. Péter elégedetten rántotta ki a német testéből az „őzlábnyelű” kést, beletörölte a szürke egyenruhába. A híd egyik oldalán Mihály szakaszvezető és Jozsó, a másikon Antonín és a szeplős Ondris már rakta is a megfelelő helyre a robbanótöltényeket. — Mitől reszket a kezed, — szidta Jozsót a szakaszvezető, — nem a szeretődnél vagy, igyekezz szaporán. Amikor Grigorij és Péter leugrott a töltésről, észrevették, hogy. alulról egy szerelvény közeledik. Tudták, hogy ilyenkor már nem mehet fölfelé személyvonat. csak teherszállító lehet. Grigorij megint felkapaszkodott a töltésre, szólt Szemjonnak, figyelmeztette a vonatra. Szemjon helyeselt. A mozdony és néhány vagon még keresztülhaladt a hídon, de aztán ... Hét szempár boldogan felvillant. De néhány pillanat múlva kettő örökre kialudt. Grigorij Andrejevicsnek már nem sikerült elég messzire jutnia, Mihály a szakaszvezető is hiába lapult a nedves földre, elérték őket a híd vasszerkezetének darabjai, amelyeket meszszire vetett a robbanás. A súlyosan sebesült feketehajú Péter hiába mosogatta Grigorij Andrejevics arcát, nem bírta már életre kelteni. Az öt hős karjára emelte halott bajtársaik testét. Hiába keresték őket fényszórókkal a szürke egyenruhások, a hét partizánnak nyoma sem maradt. * * * Csodálatosan szép volt a tavasz ezerkilencszáznegyvenötben. JJúsan zöldéit a vetés, a hegyoldalon, a réteken még sohasem volt annyi virág, mint akkor. A lüktető élet öröme magával ragadta az embereket is, még alvásra is alig jutott idejük. Fáradhatatlanul tettek-véttek, soha nem ismert életerő áradt el testükben. Üj dalok csendültek városokban és falvakban, énekeltek a gyerekek az út szélén a napsütésben és a fogatlan öreg nénék fehérneműteregetés közben. A pusztamáriai hídon sulykolják a cölöpöket. — Hó-rukk, hó-rukk! A túlsó partról átkiált egy nagybajuszos vasutas! — Péééter! A feketehajú Péter felpillant. — Itt a feleséged, ebédet hozott, vele jött a fiad is. — Marka! Egy hét múlva indulhat a vonat! - tárja ki karját a feketehajú Péter az áradó déli napsütésban a közeiéül) asszony félé. Fordította: Tóth Tibor ZALA JÓZSEF T ÁRU LKOZ ÁS Tárjátok ki az ablakot, FECSÖ PÁL KAUCSUKBABA itt hömpölyög már a tavasz, e dús erővel telt dagály; végleg legyűrte a telet és törtet diadalmasan. Ragadj el élő lüktetés, Kislányom kaucsukbabával játszik, hordozzál izmos váltadon! apró keze még tétováz, Tárulkozik az ár elé, s ha kipottyan kezéből a játék lepattan fejéről a máz. hogy mindenestül járjon át, s gyógyítson bűvös balzsama. Mint csatát vesztett hős, horpadt fejével Nyissuk meg minden porcikánk, csendesen pihen a játékbaba, mert bő forrásból bizsereg a kislány elfáradt, párnára omlik az élet legjobb gyógyszere; s álommá olvad huncut mosolya. a napfény és a levegő. Lehámlik rólunk a ború, Kislányom babával játszik. a gond-pókháló semmisül. pici szívével élni tanul, és minden sejtünk felfelé jövőjének fája mire kivirágzik ívelő, merész lendület. az egész világon a Béka lesz az úr. í cl V . I 13
