A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-05-07 / 19. szám

lös Ondris, Szemjon Alek­­szandrovics és Antonín átkelt a vaspályán és jobbfelől el­tűnt a szántóföldön. Grigorij, a feketehajú Péter, Mihály szakaszvezető és a fiatal Jo­­zsó a sínektől balra vágott ne­ki a földeknek. A távolban Miklós felől vo­nat sípolt. A Vág túlsó part­ján, az országúton autó robo­gott. Egyre sűrűbben esett. Mikor Grigorij társaival a patakhoz ért, órájára pillan­tott. — Hvátyit, elég, — suttog­ta maga elé. Fedezéket kerestek a bokrok közt. — Jó, hogy esik — súgta a fiatal Jozsó. A többi bólintott. Arra gon­doltak, nem árt ez a kis zúgás, amit az esőcseppek vernek. Nemsokára egyre hangosabban hallották a Miklós felni köze­ledő vonat robaját. Már itt is van. A mozdony vörös szikra­­felhőket köpködött. Személy«­­vonat. Jozsó meg akarta szá­molni a sötét kocsikat, de hiá­ba erőltette a szemét, egy fe­kete folttá folytak össze. — Davaj, Pjotr, — súgta Grigorij és oldalba bökte szomszédját. — Mihelyt fölob­­ban a tűz, ugorj. Péter és Mihály, a szakasz­vezető átkelt a patakon. Gri­gorij meg Józsó maradt. Mé­lyen lehajolva tettek még egy­két lépést, aztán a földhöz la­pulva kúsztak előre. A túlsó oldalon Szemjon Alekszandrovics a töltéstől vagy tíz méternyire már elő­készítette a máglyát, dinamit­­port is szórt rá, hogy azonnal fellángoljon. Mintegy ötven méternyire lehettek a hídtól. A szeplős Ondris húzta a gyúj­­tózsinórt. Amikor Antonínhoz értek. Szemjon Alekszandro­vics az órájára pillantott. A foszforeszkáló számlap , éppen háromnegyed tizet mutatott. — Gyújtsd meg. — suttogta. Antonín hason fekve, zubbo­nya alatt lobbantotta el a gyu­fát, a gyújtőzsinórhoz érintet­te. Felszikrázott, halkan szi­szegett, akár a dühös vipera, és tovább surrant a tűz ... A vasútvonal közelében, a fa­lu felé váratlanul magasra csaptak a lángok. A hídon őr­ködő két német abban a pilla­natban sarkon fordult, mered­ten bámulta a fényt. Egyfelől Grigorij, másfelől a feketehajú Péter felpattant és három ugrással a hídon ter­mett. Péter elégedetten rántotta ki a német testéből az „őzláb­­nyelű” kést, beletörölte a szürke egyenruhába. A híd egyik oldalán Mihály szakaszvezető és Jozsó, a má­sikon Antonín és a szeplős Ond­ris már rakta is a megfelelő helyre a robbanótöltényeket. — Mitől reszket a kezed, — szidta Jozsót a szakaszvezető, — nem a szeretődnél vagy, igyekezz szaporán. Amikor Grigorij és Péter le­ugrott a töltésről, észrevették, hogy. alulról egy szerelvény közeledik. Tudták, hogy ilyenkor már nem mehet fölfelé személyvo­nat. csak teherszállító lehet. Grigorij megint felkapaszko­dott a töltésre, szólt Szemjon­­nak, figyelmeztette a vonatra. Szemjon helyeselt. A mozdony és néhány vagon még keresztülhaladt a hídon, de aztán ... Hét szempár boldogan felvil­lant. De néhány pillanat múlva kettő örökre kialudt. Grigorij Andrejevicsnek már nem sike­rült elég messzire jutnia, Mi­hály a szakaszvezető is hiába lapult a nedves földre, elér­ték őket a híd vasszerkezeté­nek darabjai, amelyeket mesz­­szire vetett a robbanás. A súlyosan sebesült fekete­hajú Péter hiába mosogatta Grigorij Andrejevics arcát, nem bírta már életre kelteni. Az öt hős karjára emelte halott bajtársaik testét. Hiába keresték őket fényszórókkal a szürke egyenruhások, a hét partizánnak nyoma sem ma­radt. * * * Csodálatosan szép volt a ta­vasz ezerkilencszáznegyvenöt­­ben. JJúsan zöldéit a vetés, a hegyoldalon, a réteken még sohasem volt annyi virág, mint akkor. A lüktető élet öröme magával ragadta az embere­ket is, még alvásra is alig ju­tott idejük. Fáradhatatlanul tettek-véttek, soha nem ismert életerő áradt el testükben. Üj dalok csendültek városokban és falvakban, énekeltek a gye­rekek az út szélén a napsütés­ben és a fogatlan öreg nénék fehérneműteregetés közben. A pusztamáriai hídon suly­kolják a cölöpöket. — Hó-rukk, hó-rukk! A túlsó partról átkiált egy nagybajuszos vasutas! — Péééter! A feketehajú Péter felpil­lant. — Itt a feleséged, ebédet ho­zott, vele jött a fiad is. — Marka! Egy hét múlva in­dulhat a vonat! - tárja ki karját a feketehajú Péter az áradó déli napsütésban a kö­zeiéül) asszony félé. Fordította: Tóth Tibor ZALA JÓZSEF T ÁRU LKOZ ÁS Tárjátok ki az ablakot, FECSÖ PÁL KAUCSUKBABA itt hömpölyög már a tavasz, e dús erővel telt dagály; végleg legyűrte a telet és törtet diadalmasan. Ragadj el élő lüktetés, Kislányom kaucsukbabával játszik, hordozzál izmos váltadon! apró keze még tétováz, Tárulkozik az ár elé, s ha kipottyan kezéből a játék lepattan fejéről a máz. hogy mindenestül járjon át, s gyógyítson bűvös balzsama. Mint csatát vesztett hős, horpadt fejével Nyissuk meg minden porcikánk, csendesen pihen a játékbaba, mert bő forrásból bizsereg a kislány elfáradt, párnára omlik az élet legjobb gyógyszere; s álommá olvad huncut mosolya. a napfény és a levegő. Lehámlik rólunk a ború, Kislányom babával játszik. a gond-pókháló semmisül. pici szívével élni tanul, és minden sejtünk felfelé jövőjének fája mire kivirágzik ívelő, merész lendület. az egész világon a Béka lesz az úr. í cl V . I 13

Next

/
Thumbnails
Contents