A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-05-07 / 19. szám

Majori János feleségével kapált a Laposon. Jó porhanyós itt a föld, belemerül a kapa, belekavar a szél, mintha sivatagi homok feküdt volna ide. Csengő fényesség uralkodott e májusi reggelen. A levegőégben madarak köröztek, a friss barázdában varjak lépegettek, a pacsirták ajkán zengett a dal.

Az ember járt elől, fáradtan, erejefogyottan. Zömök, vállals férfi benyomását keltette és az erőszakosét, akinek pihenni lenne jó, mégis a kapa nyelét markolja. Jól látható forradás éktelenkedett a homlokán.

Az asszony soványabb volt, törékeny testén lobogott a ruha, a haja rátapadt izzadt nyakára. Lopva nézeget et az emberére, verejtéket gyöngözö homlokára és hangjába aggodalom vegyült.

— Nem lesz ez így jó, Jáno.s Idegerőlteted magad, kárt teszel az egészségedben. Alig három hónapja kerültél elő. Mit mondanak a faluban? Azt hiszik, én hajtalak, pedig felőlem pihenhetnél.

És az asszony körültekintett, ki láthatja az ura igyekezetét, ki fogja majd elhíresztelni, hogy nincs kímélet iránta? De nem dolgoztak a közelben, távolabb küszködött az eke előtt egy ló, háborúra emlékeztetőn.

Megint szólt.

— Nézd csak, ott a föld végében elég magas a fü, lefeküdhetsz. Utólérlek hamar, aztán én is odafekszem hozzád. No menj!

Az ember azonban úgy tett, mintha nem hallana semmit. Csak ment, ment előre a soron, porzott a föld kapavágásai alatt. Négy keserves esztendeig harcolt a fronton oroszok ellen és németek ellen. Mert a százada átállt, megadta magát még a kezdet kezdetén, jött vissza a szovjet csapatok oldalán s a században ö is ott volt, Majori János közlegény.

Négy év nagy idő. Kis gazdasága tönkrement. Felesége s gyermekei lerongyolódtak. ' Egyszerre szeretett votna behozni mindent.

Kapája szinte zuhogott a földbe!

Az égen sötét felhők tornyosultak délről, hatalmas árnyékot vetettek a földre, de az ember ezt sem vette észre, legalább tíz lépéssel járt a felesége előtt, annyira sietett. Kabátját ledobta, az ingét végig kigombolta és nem egyenesíette ki a derekát.

— Bírod még? — szálongáttá újból az asszony.

— Mért ne bírnám? — jött a felelet, de nem emelte fel a fejét. — Embernek találták

M

á

jú

i Hő it

ki a kapát. Pihentem eleget a fronton, hát most pótolom. Ogyis azzal fogadjak a faluban, hogy: no ez is lepaktált az oroszokkal, az ö ruhájukban került haza, hozták magúkat az agitátorukat, a dologkerülőt, nem emlékszel ?

— Szakadjon ki a nyelve, aki azt mondta. Azért neked nem kell tönkretenni magad. Dobd el a kapát, feküdj le a fűbe, a feleségedre hallgass!

Nem hallgatott a feleségére. Még nagyobb lendületet vett. Pedig a derekában élesen hasogatott a fájdalom, a szeméből még sötét karikák gurultak szét a földre. Szédülést érzett, émelygést a gyomrában, mégse dobta el a kapát, mégse sietet a vizes korsóhoz, amely a föld végében várt a szomjazóra.

Néhány perc múlva rádőlt a kapájára, eszméletlenül rogyott le a puha földre. Felesége sikolyba fojtott rémülettel ugrott hozzá, dörzsölte a szívét, a szemét, az arcát, elszakadt a korsóért, vizet loccsantott a szájába, s mikor felnyitotta a szemét,

megeredt a könnye, mint májusi égből az eső.

— Ugye mondtam, hogy pihenj? Nem hallgatsz rám, játszol az életeddel, szegény emberem. Nem akarod tudomásul venni az éveket, pedig negyvennyolc hónap nagy idő, soha nem éred már utói magad és ebbe törődj bele.

Majori János feltápászkodott, leverte nadrágjáról a porhanyós földet és megint belakapszkodott a kapa nyelébe.

— Azt mondod, soha nem érhetem utói magam? — remegett a keze a kapanyélen. — Van arra recept, hogyan lehet könnyebben boldogulni. Megtanultam az oroszok oldalán. Csakhát egyelőre még nem szólok róla. így is azzal fogadtak, hogy agitátornak hoztak magukkal.

Az asszony sóhajtott, és kivette a kapát az ura kezéből. Megragadta a kezét, elvezette a föld végébe, lefektette a szagos fűbe.

Május volt, borúval, fénynyel változó nap s a legnagyobb szárnyú felhő mögül éppen akkor parázslóit fel a tűzgolyó.

MACS JÓZSEF

naldi benyúlt a mellényzsebébe, és egy kis piros könyvecskét húzott elő. —

Amikor szétnyitotta, megláttam: Olaszország Kommunista Pártja tagjának igazolványa volt.

— Mondja meg neki, hogy Rinaldi Marcello, római taxisofőr örökre eljegyezte magát a kommunista párttal.

Rinaldi elhalgatott, rám emelte tekintetét és szélesre húzódott a szája:

— Compagno, ez az én válaszom a kérdésre, miért lennék boldog, ha találkozhatnánk Rómában.

Meghatott Rinaldi elbeszélése. Keményen kezet szorítottunk és jelvényeket váltottunk.

Már elbúcsúztunk és beültünk az autóbuszba, Boéena is elfoglalta helyét a mikrofonnál, amikor Rinaldi futásnak eredt autóbuszunk felé. A saját fényképét nyújtotta át nekem a nyitott ablakon.

— Amico, adja ezt át emlékül Andrej elvtársnak! Mondja meg neki: Rinaldi

Marcello nem akarja, hogy a múlt megismétlődjék! Értette! Adja át Andrej elvtársnak! *

Évek múltán meg lehet-e találni egy embert, akinek még a vezetéknevét sem ismerem — töprengtem, amikor hazaérkezve kutatni kezdtem Andrej elvtárs után. A Honvédő Háború Múzeumához fordultam, s kiderült, hogy az, akit keresek, Mogilev vidékén él, szovhozigazgató.

Még aznap útrakeltem.

A szovhozigazgató lakásán egy ékesebb, sovány férfi fogadott. Az évek barázdákat szántottak frissen borotvált areára. Fekete, tömött bajusza éles tűként állott kétfelé. Öltözete félig katonás: kihajtott gallérú zubbonyt viselt, csizmában volt.

Üdvözöltem és elnézését kértem váratlan betoppanásomért. Egy szót sem szóltam többet, hanem eléje tettem a fényképet.

— Rinaldi?! — kiáltott fel Andrej elvtárs, ahogy megpillantotta. — Rinaldi Marcello!.:. Hogy kerül önhöz a képe?

Elmondtam neki találkozásomat Rinaldival, és átadtam az üzenetét.

Andrej elvtárs felállt, pár lépést tett a szobában, azután újra leült, s elgondolkozva a tenyerébe támasztotta a fejét, melyet erősen megcsípett az élet dere.

— Rinaldi — suttogta maga elé — te nem akarod, hogy megismétlődjék a múlt.,. Hirtelen felemelte a fejét, és tűz lobbant a tekintetében: De ki is akarná a háborút ezen a kerek világon?

Lőrincz László fordítása

11