A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-07 / 19. szám
NAGY OLIVÉR 'Daaaiz Emlékszem: Akkor korom és füst ült itt a téren, mint a mesében az elátkozott ország fölött a gyász. Bomba-vágta tölcsérek mélyén poshaclt pocsolyák lestek az égre zavaros szemmel, bután, félve — hogy újra vért itat majd velük egy őrült éjszaka szeszélye. És most: Virágok nyílnak a tér peremén — táncot jár rajtuk a fény, ezer sugárral szőve át a kőkockák hideg testét. Zsibongó gyermekhad előtt tipegő galambok tarka csoportja lesi és várja, lesz-e ma morzsa — s a táskák mélye őriz-e nékik otthonról hozott fehér kalácsot. (Éppen azon a helyen volt akkor a kráter — amit bomba vágott...) OZSVALD ÁRPÁD: űzfák a parton Agyerek ott ül az égerfa sűrű lombja között. Alatta a gyorsvizű Szikince apró hullámai egykedvűen ostromolják a fa vízbenülő gyökerét. Két vaskos ág tartja a gyereket a patak felett, egész alacsonyan, úgy, hogyha kedve szottyan, a lábát is megmárthatja a vízben. A gyerek egyedül van. Vagy tíz éves lehet, vékonydongájú, kékszemű, sápadtarcú. Ameddig az ág engedi, előrehajol, és arcának minden mozdulatával figyelmesen követi a himbálódzó parafadugó útját. Mellette vékony, kampós füzvavesszőn három nyeszlett fehér halacska lóg. Szemlátomást nincs megelégedve a zsákmánynyal. Száját összecsücsörítve, mohó szemekkel nézi a vizet, és óriás halakról álmodozik. Őriás halról, amely legalább olyan nagy, mint ő, kötelet hoz és úgy húzza maga után a réteken keresztül a faluba, büszkén mutatja majd társainak, az anyjának, aki boldogan öleli magához. A dugó hirtelen alábukik. A gyerek nagyot ránt a boton. Fehérhasú, tenyérnyi hal perdül fel a víz színére, de a feleúton visszaesik. Várhattam volna — mormogja maga elé a fiú, míg a fekete cérnán lógó gombostűre potrohos legyet húz a gyufaskatulyából, melyet aztán óvatosan az ingébe rejt. A skatulya mellett egy karéj száraz kenyér is kidudorodik az ing oldalából. Eszébe jut, hogy éhes. Megerősíti a botot. A fatörzshöz támasztja hátát s jóízűen rágcsálja a kenyér vörös héját. Elégedett a világgal. A sűrű lombok egészen eltakarják, nem veheti észre senki, és ő mindent láthat a lombos ágak résein keresztül. A falu vagy két kilotéternyire feküdt a pataktól, az akácfák eltakarták a piroscserepes házakat, csak a templomtorony sárga nyaka és hegyes zöld süvege nyújtózkodott ki belőle. Suttyomban szökött el hazulról. Nagy a felfordulás most otthon, hajnalban katonák jöttek a faluba. Németek. Nem szereti a katonákat. Az apját is behívták három éve s tavalytól semmi hír felőle. Büszke volt apjára, arra az erős, mindig jókedvű emberre. S most úgy érzi, megrabolták. Szereti a csendet, órákhosszat elnézi a patak fodrozó vizét. Amikor csak alkalma nyílott rá, a réten át elszaladt a patakhoz. Keskeny, kanyargós folyócska a Szikince, egy jóléptű suhanc bármikor átugorja. Végig, ameddig a szem ellát, törpe égerfák kapaszkodnak a derekába. A túlsó parton göbbedt, kerekfejű fűzfák. A dombok aljában országút kígyózik. Ide hallatszik a nagy katonai teherautók tompa zúgása Jobbra, nem messze tőle,' egy fagerendákbó! összerótt híd áll, a korlátja félig ledőlve, a vízbe lóg. A gyerek a hidat nézi s közben szájához emeli a kenyeret, de keze félúton megáll a levegőben. Ponyvával fedett teherautó tűnik fel a kanyarban, a hid előtt lassít és a töltésen át a patakparti dűlőútra fordul be, a fűzfák közé. Géppisztolyos német katonák ugrálnak le róla. Az egyik visszaszalad a hídhoz, a többiek három civilruhás embert tuszkolnak maguk előtt. A fűzfák között kis füves térség. Ott áll a három férfi. Rövid, pattogó, kegyetlen vezényszó. A géppisztolyok felugatnak. A gyerek ijedten kapja kezét a szeméhez, a kenyér a vízbe hull. De ki hallja most a viz csobbanását ? Az egyik áldozat rögtön összerogy a zöld füvön, a másik futna még, de már csak a lendület viszi, elterül a homokos parti fövenyen. A harmadik a patakig ér, korhadt füzfatönk mellé hanyatlik. A gyilkosok szenvtelen arccal szemlélik tettüket. A part szélén csüngő holttestet a vízbe rúgjak. Felbúg a motor. Az autó kidöcög az útra, s teljes gázzal elrobog. Mindez egy pillanat, pár perc műve. Utána nagy-nagy csend ereszkedik a tájra. A gyerek felnyitja kék szemét. Apjára gondol, s torkát sírás fojtogatja. Nem mozdul. Mereven nézi a túlsó partot. A nap kibukkan a tavaszi vattás felhők mögül. Sugarai a fák ágai közt a füves térségre vetődnek. Tépett ruhában, hanyatt fekszik a füvön a férfi, mintha kedvesére várna. Fiatal, gyerekes arcát a nap felé fordítja. Kék szemében megtörik az ég, a hűvös áprilisi ég . . . Szája sarkából vékony csíkban szivárog a vér. Fekete haja csapzottan borzolódik a hirtelen támadt bolondos szélben. A ráncostörzsű fűzfák úgy állnak körülötte, mint halott sirató nénikék. kezében zöld fűcsomó és közötte egy korán nyílt sárga gólyahír kókadtan hajtja, le fejét. A halott kék szeme beszélget az éggel, az északnak rohanó (Folytatás a 14. oldalon) 9
