A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-30 / 18. szám
IA kamasz «si Részlet a szerző májusban megjelenő P " regényéből > () sz elején — már javában szántogattunk — mozgósítási parancsot tett közhírré a kisbírónk. Ügy szólt a moz-. gósító parancs, hogy tizennyolctól negyvennyolc évig minden épkézláb embernek jelentkeznie kell a hadkiegészítő parancsnokságon. Egészséges embereket már nem talált itthon ez a felszólítás. Az épek elmentek, bevonultak mind. Csak mi, leventék jöhettünk számításba. A leventeparancsnok, a Kalapos fiú intézkedett. Az iskolába doboltatta be a fiatalokat, s ott a főjegyző, az őrsparancsnok, a gazdám és egy öblös szájú tizedes jelenlétében tudomásunkra adta, hogy az oroszok átlépték a Kárpátokat, komolyan veszélyeztetik a magyar földet, nagy szükség van a fegyveffogó két kezünkre. Csomagoltassunk hát édesanyánkkal, és a templom előtt sorakozó! Hazaszaladtam az iskolából, hogy onnan majd tovább megyek a Verebes Lajos bácsi nyomán, de tehettem-e csak egy lépést is? Az udvarunkon legalább hat csendőr ácsorgott... Csomagoltattam édesanyámmal. Jaj, milyen kínos-keserves volt a csomagolása. Kenyeret dugott a tarisznyába, amit apám halála Után akasztott a vállamra. — Sose látlak többet. Bálint — borult a vállamra, és olyan sírás fogta el, hogy azt hittem, a s;íve szakad meg. Én meg vigasztaltam: — "Je féljen, előjövök a föld alól is. — Vigyázz magadra. Vagy tíz percig búcsúzkodtunk, még a küszöbről is visszafordultam megcsókolni anyámat és a testvéreimet, mert nehezemre esett a szeretetteimtől való eltávozás. Aztán elköszöntem a gazdától is, a feleségétől is, a leánytól is. Édesanyámék elkísértek a templomba, s ott beálltam a sorba. Vagy nyolcán alkottunk kettős oszlopsort a szelíd fényű őszi nap í. Sokan eljöttek búcsút inteni: gyerekek, lányok, asszonyok. Bogár bácsi arcát is megpillanthattam a sokaságban. Józsit kísérte, Józsinak súgott valamit, mielőtt hozzám lépett volna. Megszorította a kezem, és halkan mondta: — Aztán legyen eszetek, Bálint. Lépjetek meg az első kínálkozó alkalommal. — Lesz, csak bízza ránk — feleltem a biztatására. Ä Kalapos fiú /ezényszavára elindultunk azután. Falunk szélső házáig gyakran hátra-hátra fordultam, kerestem anyám kedves arcát, de inkább rá se tekintettem volna. A Gyuri vállára hajtotta fejét, és úgy siratott, mintha nem is egyenes út. hanem ‘emetőárok várna ránk. Én a Józsi oldalén lépegettem, s találgattuk a poros úto-, hogy merre tartunk. Nem jártam még a falunk határán túl. de sejtettem, hogy Putnok felé. Hogy miért arra, azt nem tudtuk kisütni sehogyan sem. Nem is firtattuk komolyabban az utunk célját, vártuk a fejleményeket. A legközelebbi vasúti állomásig gyalog mentünk, onnan pedig vonaton tovább. A vonat két helyen állt meg Putnokig. Pelsőcön és Bánrévén És eze' a helyeken nemcsak vizet vettünk fel, hanem leventéket is. Egy nagy zűrzavar, kavarodás, és kiabálás volt az állomás! íőzsival a vagon lépcsőjén gubbasztottam. Onnan néztem a tolongást, amelyet a mozgósítási parancs idézett elő. Pelyhesállú, leventesapkás legények nyomakodtak fel a szerelvényre, ruhájuk földszínű volt és foltoktól tarka. Bakancsuk fatatpa olyan zajt csapott a peronon, mint a kereplő. Arcukon semmi nyoma nem volt a félelemnek. Nevetgéltek, rakoncátlankodtak, akár a csikók. És daloltak. Torkukszakadtából fújták a nótát. Mintha nem is frontelőkészítőbe vonultak volna, hanem a legszebb leányok lakodalmára. Rá-rápislantottam Józsira, furcsának tartottam a viselkedésüket. Ezek a szeleburdi legények nagyon szomorúak lesznek, gondoltam magamban. Józsinak is kinyilvánítottam ezt a véleményemet, s ő helyeselte, mondván: — Víg péntek után szomorú vasárnap! Valóban az következett, szomorú vasárnap. Mihelyt Putnokra értünk — mert csak addig vittek bennünket — elröppent, elillant a legények jókedve. Az állomáson altisztek siserehada csapott ránk, s még ki sem szálltunk jóformán a vagonokból, máris veszettül szidták a jó édesanyánkat. — Ide állj, te, marha! — Oda állj, te, ökör! — Üssön meg a mennykő! De ez csak kóstoló volt, hogy megízlelhessük, mit főznek itt számunkra. Egy régimódi iskolában szállásoltak el bennünket, s másnap reggel egy sereg altiszt vezette „pofa be” stílusban a kiképzésünket. Jó nagy udvara volt az iskolának és legalább tízszer futtatták velünk körül napjában. Fegyvert, kézigránátot nyomtak a kezünkbe. Egy percnyi megállásunk nem volt, futottunk, mozogtunk örökké, mint akiknek isten nyila csapkod a sarkába. S ha valaki ellankadt, az altisztek gondoskodtak a felfrissítéséről. A Kalapos fiú otthoni harcászata gyerekes semmiség volt ehhez képest. Az erőltetett menetelések idején nappal is a csillagokat láttam, s nemegyszer keseredtem odáig, hogy kilépek a sorból, lehasalok a földre és üssenek, vágjanak, rugdossanak, nem moccanok. Józsi azonban hamar észrevette szándékomat, és még idejében figyelmeztetett, hogy ne akarjam magamra a legrosszabbat. Vörös Pistát nem intette senki, ő kidőlt a sorból, és az altisztek úgy megpofozták, hogy vért köpött. Ha idáig sem volt rózsás az életem, most a pokol legocsmányabb helyét tapasztaltatták meg velem! Éjszaka pihenhettem volna ki igazán fáradságomat, de akkor meg riadókat fújtak, rohanni kellett ki az udvarra teljes menetfelszerelésben. Az éjszaka szurkos lepedőjét takarta rám, kint a szabad ég alatt hallgathattam az ágyúk dörgését. Miskolc alatt álltak az oroszok! Két hétig gyakorlatoztattak ilyen őrületes tempóban, és én igazat adtam anyámnak, hogy sose lát többet. A helyzet csak rosszabbodott az őszi esőzések beálltával. Sárba, pocsba, habarékba fektettek meg bennünket. Egy-egy gyakorlat után úgy néztünk ki, mint a disznók. No, ha eddig nem káromkodtam, itt a pokol fenekén bemocskolódott a szám. Józsinak leszűzmáriáztam a kínzóink minden pereputtyát. Legtöbbször politikai lecke-órákon, mert akkor volt időnk. Az előadásra nem figyeltem, engem nem tudtak ijesztgetni az oroszokkal, én Bogár bácsinak, meg Verebes Lajosnak hittem, s nem a gyűlöletes altiszteknek. A politikai órákon nem is mondtak okos dolgokat. A valósággal homlokegyenest ellenkező tényeket soroltak. íme egy ezek közül. Minden előadást azzal fejeztek be, hogy a katona mindig előre megy, és nem csúsző-mászó állat módjára visszafelé. Ezt mondták ők, és mit mondott a mező? Mást, egészen mást, Katonák beláthatatlan folyama húzódott vissza az oroszok elől. Az országúton egymást érték a szekerek: honvédek, németek és civilek keveredtek az esőben. A réteken meg nagyszarvú magyar ökrök kérőztek, ezek is útban voltak Németország felé... Minden és mindenki visszafelé vonult, buzdítván bennünket arra, hogy mi se maradjunk tétlen. Október első hetének valamelyik napján Józsi eló is hozakodott a dologgal. — Mi merre megyünk, Bálint? — Te merre gondolod? — Hazafelé. — Én is úgy. A szökés gondolata fészkelt a fejünkbe. Azon járt az eszünk, mi történne, ha felkerekednénk és elosztanánk az őszi ködben? És beállítanánk a falunkba, mi megkínzottak, elveszettek? Vágytam haza, szinte fájdalmasan epedtem az otthon után, a nedves szín csodálatosan szép hajlékká szépült a szememben. 10
