A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-04-23 / 17. szám

Ha végigmegyünk Bodolán, szemünkbe tűnik két egyforma, takaros ház.

A példás rend mind a két portán azonnal szembetűnik. Pedig az egyikben hiányzik a gazda, mert tulajdonosa, özv. Dél Mátyásné Pákasz Eszter bizony a háború következtében harminc éves korában özvegyen maradt. A másik házban pedig az asszonykéz, mivel a gazdája, özv. Kezes Simon már harminc esztendeje, hogy kikísérte élete párját a temetőbe. Akkor negyven éves volt.

Azóta, ha halottak napján meggyújtotta a gyertyákat hitvese sírjánál, csak odajön Eszter asszony is és sohasem felejti el megjegyezni:

— De jó kendnek, szomszéd, legalább van hol gyertyákat égetni, meg sírdogálni.

Ilyenkor Simon rácsudálkozik Eszter asszonyra. Észre is veszi, milyen takaros, de a világért se mondana neki egy jó szót. No bizony, még elbízná magát a szomszédasszony — gondolja.

Ámbár ugyanigy gondolkozik Eszter asszony is. Szidja magában, hej, te megátalkodott vén csont, de okos is szeretnél lenni. Majd én megmutatom neked, hogy asszonyban is van akurátus teremtés. Közben megelégedetten állapítja meg, milyen derék szál ember is a szomszéd. Azután sóhajt egyet — csak ilyen konok ne lenne.

így éldegélt egymás mellett a két özvegy. Házuk tája napról napra szépült, csinosodott. Ha Simon újra festette az ablakait, a rákövetkező héten Eszter aszszonynál mázolták a kaput. Most legutoljára Eszter aszszony öntette ki cementtel a nagykapu bejáróját, mire Simon máris alkudozott a mesterekkel, hogy kiköveztesse az egész udvart.

Nem telt bele sok idő és Eszter asszony lassan rájött, hogy nagyon egyedül van. A szomszéd józan, javakorabeli ember, s milyen jó volna, ha kunkorodó bajuszával, egy kicsit megcsiklandozná a szája szélit. Még azt se bánná, ha az első szobában veregetné ki a pipáját. Hej, de jó is lenne, ha már ott pipázgatna! Esténként, mikor Simon ellátta háztáji gazdaságát és leült karosszékébe a rádió elé, hamarosan maga előtt látta Eszter aszszonyt, amint a libafalkat hesegeti. Még a kapu nyikorgását is hallotta, amint Eszter a csordából hazatérő

Mandulát ereszti befelé. Kis idő múlva meg már a sajtárba csurgó tej sustorgását is hallotta.

Simon mai gondolkozású, józaneszü ember. Az elsők között lépett be annak idején a szövetkezetbe. Eszter asszony se maradt utolsónak. Amikor megtudta, hogy Simon már aláírta a belépési nyilatkozatot, az első vasárnap délután, mikor a padkán a házuk előtt üldögéltek, csak átszólt Simonhoz:

— Szóljék csak, szomszéd, valamit arról a szövetkezetről.

Simon menten megérzi a komoly szót. Tetszik is neki, hogy Eszter ilyen sorsdöntő pillanatokban tőle kér tanácsot. Tudja, most bátran kézen kell fogni az aszszonyt, és jó szívvel kell bávező, jó munkás, hát csoportvezető.

Kapáláskor sokszor keze alá adják az asszonynépet. Ilyenkor a répatáblán úgy tarkállik a sok színes szoknya, mint mezsgyéken a pipacs meg a búzavirág. Kora reggeltől szól a nóta, száll a dal. Közben szaporán tisztul a mező és pusztul a konkoly. A sok asszony közt ott van Eszter is.

Simon mindenkihez szól egy-két szíves szót, de mikor Eszterhez ér, ráreccsent hivatalosan a szomszédaszszonyra:

— Lelkem, galambom, a kapanyél nem patyolat. Szorítsa, mert lemarad.

Eszter asszony zavarában se lát, se hall. Megmarkolja a kapát és vág vele, mint

SZIRMAI ISTVÁN:

Szomszédok

torítgatni. Messziről persze nem kiáltozhat, hát odamegy a kerítéshez.

— Az ilyen magános fajta embernek, mint én is, meg maga is, szomszédasszony, úgy látom, a szövetkezet csak jót tehet. Ott van gép, vetőmag, műtrágya. Minek vesződjek egyedül? Dolgozni szeretek. Maga is szorgoskodik egész nap. Megtartom a Violát, a hízót, az aprójószágot, a többit viszem a szövetkezetbe. Azután dolgozok majd minden nap, úgy mint eddig is, csak nem olyan keményen, mert a munka jórészét elvégzik a gépek. A munkaegységem meglesz. Amit kapok, az kész nyereség.

Eszter asszony nagy figyelemmel hallgat, és mire pitymallik, kendőt kap magára, indul az elnökhöz.

Az elnök még otthon van, éppen a kútnál mosakodik.

Eszter asszony menten ösztökéli. Jöjjön máris az irodába, adjon neki belépési nyilatkozatot.

Nem is szabadul tőle, csak amikor a nyilatkozatot már aláírta.

A két szomszéd ma már a szövetkezet mindenkitől becsült dolgozója.

Simon különösen jól ért a kapás növényekhez. Jó szeregy felbőszült fúria. Magában fogadkozik csak.

— Megállj vén kun, jössz te még az én konyhámra!

A visszafizetés nem is késik sokáig. Hogyan, hogy nem, az aratási ünnepség közös ebédjénél Simon olyan paprikás pörköltöt kap, amelynek az ízét többbé nem felejti el. Az első kanál után torkában tüzes lángot érez. Szeméből kicsordult a könny. Azonnal látja, Eszter a ludas, aki ott sündörög a konyhában. Ráhajlik a tányérjára, majd vigyázva eszegeti a pörköltet. Lassan nyeldes egy-egy villával, de közben óriási kínokat áll ki. Úgy érzi, lángot lövell a szája, de ott nem hagyná a pörköltet a világ minden kincséért sem. Mire lenyeli az utolsó falatot, kiül homlokára a verejték, hatalmasokat fúj és nyitott szájjal szedi a levegőt.

Ám e naptól fogva ugyancsak törte a fejét, miként adja vissza ezt a kölcsönt.

Egyszer adódott erre is alkalom.

Egyik szerda esti tanácskozásukon, melyet a szövetkezet irodájában tartottak, eldöntötték, hogy szombaton délután kiosztják a tagok természetbeni borjárandóságát

Amint hazafelé ballag,

eszébe jut Eszter asszony, aki már többször nagyon a lelkére kötötte, szóljon, ha a bort osztják.

E hirtelen gondolat lépteit máris a szomszédasszony kapuja felé irányítja. Azonban nincs az a pénz, amiért az udvarába belépne. Csak a kaputól nyújtogatja a nyakát befelé. Szerencsére Eszter asszony a kútnál szapulgat; észreveszi s kiszól:

— Mi jót hozott, szomszéd?

— Csak azt jöttem mondani, hogy menjen ki üstöllést a szőlőbe, mert a vincellér osztja a bort. Szomszédasszony húsz litert kap.

Eszter asszony erre nagyon szépen megköszöni a fáradozást meg a figyelmet. Menten leveszi magáról a surcot. Előhúzza a kis szekeret. Felhoz a pincéből két tíz literes demizsont, kiöblögeti őket, és magára kapva a kis bekecset, máris indul.

A szőlőben persze senkit sem talál, és ekkor jön rá a turpisságra.

— No megállj, vén kun — fogadkozik nagy böszülten — adok én neked.

Még nem tudja, mit fog tenni, de úgy érzi, kicibálná még a bajuszát is. Hogy a szomszéd kaján mosolygással ne várja, meg az emberek se gondoljanak rosszat, úgy határoz, hogy csak beesteledés után megy haza.

Minél jobban esteledik, Simon annál nyugtalanabb odahaza. Már régen megbánta, hogy a szomszédasszonyt így világgá eresztette. Sötétben nem kószálhat egyedül. Tétovázik jóidéig, mit is tegyen? Becsukja a kaput és indul 5 is a szőlőbe. Hamarosan a szőlőskertek között jár, amikor meghallja a kis szekér zörgését.

A holdsugárnál Eszter is megismeri a szomszédot. Abból, hogy utána jött, menten kiolvassa bünbánását. A kebelét elöntő melegség egyszeriben felolvasztja a benne gerjedő fagyos haragot. Elfeledi, hogy szidni akarja. Azt azonban érzi, nem szabad könnyen kiengesztelődnie.

Amint találkoznak, csak vár iák, hogy valamelyik megszólaljon. Simon nagyokat hallgat, és csak úgy oldalról sandít az asszonyra. Mikor látja, hogy nem szidja, megbátorodik.

— Meg van-e már a bor? — kérdi nagy ártatlanul.

Eszter asszony a kérdésre egyszerűen nem válaszol, hanem ráparancsol az emberre:

— Húzza!

10