A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-04-16 / 16. szám

Sigrai Gabor: H HEGYI VflDHH HíUílfl Újsághír: Nyugat-Németország ban a Bundeswehr egyik begyivadász egysége az első kiképzési szakasz befejezését ünne­pelte. A fogadóból távozva — ahol az ösz­­szejövetel lezajlott — az őrmester rohamot vezényelt. A sötét és ködös időben egy hegyivadász szakadékba zuhant. a z öreg pincér emlékezett reá ... A. Este nyolc óra volt. A hegy csú­csán most is dühöngött a szél, és a vén fogadó faeresztékei szomorúan panaszkod­tak az ősi ellenség durva támadásaira. Bent mégis kellemes, bágyasztó meleg áramlott, körülölelte a környékbeli gaz­dákat, a szerelmespárokat és az újságot böngészd néhány öregurat. Néhány perccel nyolc után kivágódott az erős tölgyfaajtö. A szél diadalittasan vette birtokába a helyiséget, durván a fia­tal lányok szoknyája alá nyúlt, összeku­szálta az újságok lapjait és megborzon­gatta a hátakat. Az ajtó keretét szinte teljesen betöltötte egy csukaszürke egyen­ruhás alak. Mozdulatlanul állt, csak hideg szemével pásztázta végig a tárgyakat, embereket, módszeresen, lassan, semmit sem kihagyva: Az őrmester volt. A va­­lószinütletiül szegletes, előreugró áll, a kidudorodó járomcsonton feszülő bőr, a nagy, összeszorított száj félelmetes, nyug­talanító jelleget kölcsönzött ennek az embernek. Óriási csizmái szinte külön éle­tet éltek: orrukon megcsillant a lámpa sugara és úgy látszott, mintha sötét fe­nyegetéssel merednének fekete fénysze­mükkel mindenre, ami eléjük terül. a z őrmester a legkevésbé sem za- A vartatta magát a rászegeződó fé­lénk, idegenkedő, vagy éppen ingerült pil­lantások miatt Nyugodtan megiordult a még mindig nyitott ajtóban, felemelte a kezét, aztán belépett. Utána mintegy har­minc fiatal hegyivadász jelent meg, s az őrmester kijelölte számukra azt a három asztalt, amelyeket össze kellett tolni. A csizmák vad csoszogása és az elmoz­dított bútorok nyikorgása véget vetett a derűs, békés hangulatnak. A katonák me­reven ültek az asztalnál. Az őrmester rendelt: nagy fakupákban jó bajor sö­röket. Senki nem szólt egy szót sem. Az­tán kihozták az italt, s az őrmester szó­lásra emelkedett. Jobb kezébe fogta a sö­röskupát, fejét mozdulatlanul tartva el­nézett a katonák felett, mintha a szem­közti falhoz intézné szavai — Katonák! Az első kiképzési szakasz feladatait végrehajtották. A körültekintő, minden lehetőséget a végsőkig kihasználó irányítás meghozta gyümölcsét. Az ered­mények jók. Ez természetes. De még job­baknak kell lenniök. A mi hadseregünkre még nagy feladatok várnak. Balszerencsés, de dicső történelmünkben a legnagyobbak. Ezt értsék" meg. És eszerint hajtsák végre az utasításokat. A beszélő szavai egy-egy puskalövés­ként csattantak. Csak a szája mozgott, egyébként teljesen mozdulatlan volt, a kancsó meg sem rezzent kezében. — Föl! — A katonák egyszerre pattan­tak, mintha rugó lökte volna őket. — Ürítsük poharunkat további eredményes munkára, a nyugatnémet hadseregre, ál­lamunkra! A kupák megjárták az utat a katonák szájából újra az asztalig. Vezényszóra leült mindenki. jsjéhány vendég eltávozott, majd ro­ll videsen újabbak keltek fel, fizettek és kiléptek az éjszakába. A katonák már a harmadik körnél tartottak és Willy Op­penheim, miközben jólesöen átjárta a me­leg, óvatosan lazított derékszíján és el­gondolkodott: miért ment el. az a két szerelmespár és az a jókedvű férfitársa­ság. Az utóbbi hónapokban kevés ideje volt számotvetni helyzetével, körülmé­nyeivel. Nézte társai fáradt arcát, ame­lyet lassan halványpirosra festett az ital, és valahogy örült, hogy nem szól hozzá senki. Mikor megkapta a behívót, nem sokat törődött vele. Muszáj, hát muszáj. Kere­setére ugyan szükség volt otthon, de ez ellen sincs mit tenni. Az egyetlen, ami megmaradt benne a bevonulása előtti na­pokból — az apja tekintete és néhány szava. Furcsán nézett rá az öreg. Dara­bos, de mégis harmóniát árasztó mozgá­sával rótta a kis szobát, többször is mint­ha mondani akart volna valamit, de ésak legyintett és járt tovább. Mikor az utolsó reggel felkelt és anyjával együtt siető­sen csomagolt, az öreg bányász behívta a szobába. — Nem féltelek... legalábbis a tested nem. Erős vagy és szívói. . De a szíved­re, az agadra ... a telkedre vigyázz... Azt hiszem, megértettél. Na, nekem men­nem kell. Isten áldjon. Félszegen megölelte és ment a föld mélyébe, a bányászlámpáktól kí­sértetiesen megvilágított tárn ,ba. Willy akkor sejtette, miről van szó. Most már értette is — Nagy feladatok — ismételte az őrmester szavait és lehaj­totta sörét. A teremben most már csak a szakasz ült, mindenki más hazatért A hangulat felengedett Üjabb sörök kerültek az asztalra, megélénkültek a pil­lantások. Az őrmester elérkezettnek lát­ta az időt. hogy nótát vezényeljen. Fel­harsant a dal Szaggatott, vad, kemény dallam. Willy néhány taktust dúdolt, az­tán hirtelen újra eszébe jutottak apja szavai és egyúttal, mint a villám, meg­rohanta egy emlék. Ezt a dalt már hal­lotta. Valamikor ngyon régen, kisgyerek korában Akkor i katonák énekelték. Összeharapta a száját A nóta véget ért, mindenki ivott. Willy nem Most vala­hogy minden olyan döbbenetesen világos­sá vált előtte, minden, ami eddig csak va­lahol az agyrekeszeiben, elmosódottan és tisztázatlanul élt benne Mint amikor egy erősnek látszó, de rosszul épített gáton egy könnyű fahasáb lyukat üt, s az utána K áramló víz szétmossa a föld és kő töme­gét, úgy hatott rá ez az ének és a nyo­mában özönlő gondolatok raja. — Oppenheim közlegény, miért nem énekelt ?! gyszerre csend lett az asztalnál. Az őrmester alig emelte fel hangját. Ismerték. Ilyenkor nagyon veszélyes. Willy felállt, de nem a szokott gyor­sasággal és nem olyan szabályosan, mint ahogy kellett. Képtelen volt megszólalni. Annyira friss volt a felismerés, hogy egyetlen épkézláb kifogás sem jutott eszébe. — Leülni. Holnap jelentkezik nálam. Tudta, hogy ez mit jelent, de megle­pődve tapasztalta: egyáltalán nem érdekli a dolog. — Talán gombóc van a torkodban? Ez a reszelés, durva hang Kurté. Kür­tőt az első naptól kezdve ösztönszerüen gyűlölte és hamarosan rájött, hogy érzé­kei nem csaltak. Középtermetű, patkány­­képű legény ez a Kurt, de szívós, mint a macska. És kegyetlen. Rövidesen megkap­ta első kinevezését, örvezető lett. Willy egyszer epés megjegyzést tett rá. Másnap tizenötször körbefuttatta az udvaron. Tel­jes menetfelszerelésben. Mikor fellocsol­ták, Kurt arca hajolt fölé s ő rémülten felkiáltott, mert azt hitte, hogy a torká­ba akar harapni. Az örvezető nevetett, azt mondta, rosszak az idegei, meg gyen­ge a fizikuma. Ezen változtatni kell — ingatta a fejét és attól kezdve két hétig „foglalkozott" vele. — Nincs! Különben semmi közöd hozzá — válaszolt Kurtnak és csodálkozva hal­lotta, milyen magas, éles hangok törtek fel belőle. 'tf'urt meglepődve nézett rá és az asz-M\. tálnál ismét síri csend lett. Szinte tapintható volt a feszültség. Az örvezető teste ugrásszerűen meggörbült, szemüve­ge mögött hideg gyűlölettel villogott a szeme. Az őrmester, mintha nem is látta volna őket, unottan szólt a pincérhez: — Még egy rund. — Aztán hozzátette. — Oppenheim közlegény, holnap nyolc órakor jelentkezik nálam. Most már nem volt kétség: ebből elzá­rás lesz. Willy magán érezte társai szá­nakozó pillantását és megdiihödött. Bele­kortyolt a sörbe. Újra megindult a beszél­getés, hangosan, összefüggéstelenül. Trá­gár történetek kerültek terítékre, s ekkor az őrmester is mintha megélénkült volna. Kurt éppen egyik kalandját ecsetelte, s amikor odáig ért, hogy a rémülten ellen­kező lányt három hatalmas pofonnal té­rítette jobb belátásra, az őrmester fel­nevetett: — Érti a módját! A nőkkel tudni kell beszélni! Kurt finoman és alázatosan nyugtázta feljebbvalója elismerését, majd hirtelen felállt — Őrmester úr, engedélyezze, hogy az ön egészségére ürítsem a poharam. — De akkor teli kancsóból, a minden­ségit — kiáltotta az őrmester és újra rendelt — Kiinni a maradékot — vezényelt Kurt. Zsíros arca fénylett, valósággal resz­ketett a gyönyörűségtől. Willy azon tana­kodott. hány évet adna az életéből, ha most '.eköphetné. /ttak, őrmesterük egészségere Kint jajgatott az északi szél, a fák fájó 10

Next

/
Thumbnails
Contents