A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-09 / 15. szám
célunk közös; a kedves vendégek közül valakinek a torkába mászni. Igen ám, de egy bacilus nem bacilus, csak árnyéka önmagának, sok bacilus viszont... az már igen, az kész kolera. Megtehetnénk, hogy megszálljuk a helységben található összes pogácsákat, de így csak szétforgácsolnánk az erőnkét. Javasolom, hogy gyülekezzünk mindannyian egyetlen Jf3acil us a tányérról a szomszéd pogácsát. Nem az övékét. — Tyűha — lélegzett egy nagyott a bacilushad, — a mindenét... Már majdnem sikerült! Akadtak elégedetlenkedők akik egyre nyíltabban támadták Cilkát. — Meg kellett volna szállni minden pogácsát! Lehetett volna, nincsenek befedve. — Türelem — intette őket a főszervező —, a türelem rózsát terem! a pogácsán A társadalom egészségi viszonyait orvosok és az óvatosság befolyásolják — gondolta a főpincér, a falon függő higiéniai előírásokat olvasgatva: — Ha orvosok és előírások nem lennének, és nem lenne óvatosság. kihalna az emberiség! A zsírosán fénylő, pirospozsgás pogácsán egy hetyke bacilus — nevezzük Bacilka Cilkának — ül. Kíváncsian forgatta a fejét maga körül, vizsgálta a környezetet és szórakozási lehetőség után kutatott. A pogácsa fehér porcellán tányérkán feküdt egy eszpresszó asztalán. Pogácsák feküdtek a többi asztalokon is, porcelántányérokon, reggel óta, fedetlenül. Bacilkát tíz óra tájban köhögte ki egy sápadtarcú, beteges külsejű, tarkasálas férfi, azóta császkál itt pogácsáról pogácsára. Unatkozik. Elnézi az embereket, ahogy kipirult arccal feketéznek, rummal hígítják a zaccos kávét, és élénken gesztikulálva beszélgetnek. — Furcsa népség — gondolja magában — ülnek egy helyen, pogácsát nem fogyasztanak, és egymás torkába sem akarnak belemászni. A bacilus tíz óra óta a torkába akart mászni valakinek, de mivel az emberek nem fogyasztóiak a rovátkás tetejű, zsíros pogácsákat, nem sikerült neki. Ezért unatkozott. — Legalább ne lennék egyedül — morogta békét' lenkedve —, legalább jönne még egy haver ...! És figyelte a főpincért, aki szevtelen arccal járt az asztalok között, pillantásra sem méltatva a meztelen pogácsákat, és a bacilust tökéletesen ignorálta. - A vendégek sem vették észre, egyszerűen nem törődtek vele, és ez fájt nekik, — Pökhendi népség... De majd én megmutatom... És átugrott egy másik pogácsára. — Addig keringek itt, míg társakra nem lelek — határozta el —, összefogásban az erő! Ebben a pillanatban egy idősebb szemüveges nő jónéhány bacilust tüsszentett bele az eszpresszó füstös levegőjébe. A bacilusok ujjongva telepedtek le a pogácsáiéra. Ujjongott a mi baeilusunk is. Felszállt a falra egy plakátra — a higiéniai előírásokat ismertető plakát volt — onnan szónokolt. — Testvérek, bacilusok, figyeljetek! Soraink örvendetes módon megszaporodtak, ami arra kötelez, hogy munkánk biztosabb eredménye érdekében szervezkedjünk. A pogácsán, így lesz az eredmény hatásos és halálbiztos. Rövid, de heves vita után elfogadták a javaslatot, és felzúgott a , tetszés moraja. — Helyes... helyes. .. éljen a Cilka! Nyüzsögve telepedtek rá a legkerekebb, legpirosabb, legzsírosabb pogácsára. No persze, a siker csalfa dolog, .áltatja azt, aki szívrepesve várja, fel-felvillantja színeit a messzeségben és — ott marad. A messzeségben. Egy lilaarcú ötven év körüli férfi merően nézte a pogácsákat. A bacilusok meg sem piszszentek, úgy lapultak és vártak. Az ember kinyújtotta vastagujjú jobb kezét és elvette Ez lényegében igaz, de azért egy kis szerencse is kell a dologhoz. íme, a bacilusnak is van szerencséje; egy óra körül erősen megkordult a föpincér gyomra. — Éhezek — futott át az agyán a gondolat, pezsegni kezdtek a gyomornedvei és nyelőcsövében- a nyáltermelő mirigyek rohamosan emelték teljesítménynyüket. A főpincéy megvizsgálta a pogácsákat. Lapultak a bacilusok, belévesztek a pirosbarna fénylő redőkbe, bár a föpincér úgysem vette volna észre őket. Eszébe sem jutott, hogy bacilus is van a világon. Felvette a pogácsájukat, hátravonult vele a söntésbe, megszagolta, megnyalta a szája szélét és beléharapott. — Hurrá — ujjongtak gyönyörükben a bacilusok — hurrá, sikerült! Helyben vagyunk. .. DU'BA GYULA ZSÍROS ISTVÁN Hazahúzó asszony (Folytatás az előző oldalról.) hogy ne húzzon haza ... Csak lassan, óvatosan ... Vámos Béla szentül hitte, hogy leüt megint Vargáéktól kell elökaparnia, s szerfelett csodálkozott, hogy a fiatalaszszony ott szöszmötöl a konyhában s szokatlan melegséggel öleli át. — Ittál Béluskám? — húzta el a csók után száját. — Csak egy kis sört... - vallotta be bűntudatosan Béla, de aztán a hallottaktól újból megkeményedve támadóan kérdezte — Baj? — Nem, nem baj... ha jólesett... csak ... csak nem bírom a szagát... — s már halálsápadtan szaladt is ki. Béla rémülten rohant utána. A rosszullét múltával riadtan babusgatta, becézte, mindent feledve. — Mi bajod kicsi szívem? Mit mondott az orvos? Jobban érzed magad? — kérdezősködött. — Hívjam át anyut? — Anyut? — nézett rá riadtan a felesége. — Nem! A világért sem!... Gyere egyél... — rakta ki az asztalra az ebédet. — Nézd, sütöttem is ... — Sütöttél? Ma? Hétköznap? — csodálkozott Vámos Béla. — Bizony sütöttem. Ügy megkívántam az almásrétest... — Almásrétes? Ejha! - csillant fel Béla szeme a teli tál láttára, den nem állta meg, hogy hozzá ne tegye: — Anyuéknak vittél ? — Anyuéknak? Süssön ö maguknak — felelte ingerülten Icu. — Még mindig nem mondtad meg, mit mondott az orvos? Az asszony, aki ott sertepertélt Béla háta mögött, most rákönyökölt férje vállára és úgy suttogta a fülébe: — Azt mondta . .. hogy... hogy útban van a kicsi Béluska ... — leukám!... — kiáltott boldogan felugorva Béla. — Most rögtön elmegyünk és veszünk neked valami ruhát — jelentette ki, készen az ellenkezés leszerelésére. — Az jó lesz... — helyeselt az aszszony. Minden ruhám szűk már .., — pirult el. — Meg veszünk egy mosógépet... — Mosógépet? — ámult el a férfi. — Azt! Tudod, te, hogy mennyi pelenkát kell majd mosni? — Ö, te csacsi! — nevetett Béla. — Hol van az még? De hát majd kimossa anyu, neki van mosógépe... — Anyu? — komolyodott el Icu. — Anyutól nem kell semmi... — s hirtelen zokogásra fakadt. — leukám, kis szivem... Mi történt? — simogatta a férfi. — Tudod... — hüppögte az asszony, — amikor az orvos megmondta, hogy úgy vagyok, boldogan rohantam anyuhoz újságolni. De ö csúnyán rámmordult, hogy még azt találjam ki. Pont most, amikor Erzsinek komolyan kezd udvarolni Novak mérnök s készíteni kell a kelengyéjét. Szó sem lehet most semmiféle gyerekről. Csak menjek szépen elcsináltatni... — Azt mondta, azt merte mondani... — Azt... - hogy verjem kia fejemből ezt a szamárságot. — S erre te? — Erre én elájultam ... — Jaj! ... — Semmi az ilyen állapotban — mosolygott Icu. — Amikor magamhoz tértem, azt mondta anyu, hogy lássam be, ki sem tudnám hordani a gyereket. Erre én azt mondtam, hogy azt csak bízza rám, s ha Novák mérnöknek kelengye kell Erzsivel, hát vegyen neki, de én a gyerekemet nem adom! — Mit mondott erre anyu ? — Azt, hogy hálátlan kutya vagyok! Felneveltek, s most ez a fizetség. — Azt mondta... azt mondta... — szorult ökölbe Béla keze. — Azt! De ne félj! Megfeleltem. Megmondtam, hogy azért, mert felneveltek, nemcsak lánykoromban, — mert jól kerestem már akkor is, hanem megfizettél te is, hiszen jó csomó pénzünket szedték el két év óta. Erre azt mondta, hogy nem húzok haza. Azt feleltem, elég baj, hogy eddig hazahúztam. De nekem most már az én gyerekem a fontos, meg a férjem .. Egyél rétest Béluskám . .. Finom — kínálta teleszájjal s arcán elömlött a nyugalom. 14
