A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-26 / 13. szám
1 A*n-t*i » z eső' csende^ j/\ sen' sz'tál. A kaszh«i Xx tóriai asszony és «/» a thébai nővér egy ^ £a alatt ülnek, nem messze az Akasztott Em— bértől. Hallgatják az eső kopogását a faleveleken. — Hány napja hogy, itt van? — Ma van negyedik napja. Hány napig fogják még itthagyni?! Minden reggel jön egy német katona, hogy meggyőződjék, nem nyúlt-e valaki az Akasztott Emberhez, ott van-e még. Este ismét eljön. Jön, szemlét tart, megy. Előző nap jelentek meg első ízben a hollók. Az akasztott test fölött keringtek. Mikor aznap a német katona megérkezett, a nővér elszántan hozzálépett: — Mikor? — kérdezte zokogásba fúló hangon — mikor adjátok ki nekünk, hogy eltemethessük? A német nem értette. A leány kézmozdulatokkal próbálta megértetni magát: hol az Akasztott teste felé mutatott, hol a gödör felé, amelyben kisöccse nyugszik. A német vállát vonogatta: — Nem tudom! — felelte egykedvűen és elment. Az eső csendesen szitál. A kisfiú gödre félig megtelt vízzel. Mikor belehelyezték testét, nem sok föld hullott rá, öt-tiz ujjnyi könnyű réteg. Nem hagyták, hogy bátyja többet szórjon fölébe. Türelmetlenek voltak, így a gödör gödör maradt, és várja a második testet. Akkor majd újabb földréteg jön rá. így: egy test — egy réteg föld, egy test — egy réteg föld. Esik. A gödörben levő föld teleszívta magát vízzel, megáztatta a beletemetett testet, s most pedig visszaadja a felesleges vizet és az folydogálva, sok kicsi gödröt váj magának Mennyi idő múlt el? Talán egy egész évszázad. A kasztóriai asszony érzi. hogyan árad szél a fáradtság tagjaiban, vérében, minden idegszálában Behunyja szemét. Hirtelen mindez olyan távoli lesz. olyan valószínűtlen! — Hol vagyok? — suttogja magában — hogyan lehet, hogy egy akasztott ember mellett vagyok? ki tegnap még tomboló oroszlán volt — ma már csak lógó hulla. Mit keresek én itt? Megrázza fejét, hogy elűzze magától az elhagyatottság érzését. — A gyermekeim! — mormolja — vissza kell mennem a gyermekeimhez! — Vissza kell menned, megértelek. Hány óra lehet? — Már dél elmúlt. Talán már visszatért a gépkocsivezető, és indulhatunk. — Igen vissza kell menned. Én még itt maradok. •g»o*n*é — Hol maradnál ? — kérdi az asszony. — Hiszen ez itt pusztaság! Vadon! Ebben a pillanatban szárnysuhogást hallanak. Jönnek! — Nézz oda! — mutat az égre megborzadva a thébai nővér, és görcsösen markolja az asszony karját. — Nézd! — Ott vannak! Ojra eljöttek! Két holló. Leszállnak a fenyő csúcsára. Terepszemlét tartanak, szaglásszák, mi van odalent. „Táp” — csattognak a szárnyaik, s a madarak egy ággal lejjebb ereszkednek. Bizalmatlanok. Tétováznak. „Táp”. Húzza, vonja őket az a test! A thébai nővér lehajol, felvesz egy követ és megcélozza vele a fenyőt. — Hess! — kiáltja elcsuklő hangon — Láttad? Láttad őket? Hess! Karjával csapkod, hogy elhessegesse a hollókat. Várakozó Ottó rajza Elrepültek. Megint csak az eső kopog. — Most már megyek — kezdi ismét a kasztóriai asszony — itt kell hagyjalak! — Jó utat Én maradok. Megvárom, míg leszáll az éjszaka. A kasztóriai asszony sietve elindul, hogy még elérje a teherautót. Hirtelen átsuhan agyán a gondolat; hátha már elment az autó. s ő hiába keresi, nem találja ott többé ... — Szűzanyám, mit tettem, hogy feledkezhettem itt? — mondja töprengve, és futásnak ered. A teherautó ott áll, ahol az előbb, a kocsivezétő még nem tért vissza. Mindnyájan a ponyva alá húzódtak, mert esik. Gyermekei nyakába borulnak. — Holt voltál, miért hagytál itt minket? — sivalkodnak, s közben csókolgatják. — Hogy hol voltam, kicsikéim? Legyetek csendben! Ott feledkeztem valahol. Legyetek csendben. — Hoztál nekünk valamit? Már nem bírom tovább! — panaszkodik a nagyobbik, és a kezét vizsgálgatja. — Kicsikém, csak estig légy még türelemmel. Addigra a városban leszünk. Ott majd kapunk enni. Az autó belsejében csend van, senki sem szól. Az egyik tráciai asszony betakargatja két gyermekét, s azok fejüket térdére hajtják. Lassan megnyugszanak és elnyomja őket az álom. Anyjuk őrködik felettük. Nagy, fátyolos szemmel. A sarokban szótlanul ül egy tárciai öregasszony. Szeme csukva. Nem tudni, alszik-e? — És a kereskedő? Merre a kereskedő? — kérdi a kasztóriai asszony. — Azt mondta, elzsibbadt a lába, s gyalog nekivág a thébai útnak, majd ott megvár bennünket. — És ha valami történik velünk? — tépelődik a kasztóriai asszony. — Nők vagyunk, egyedül vagyunk! — Mi történhet velünk? — zsémbel az öregasszony rekedt hangján, és kinyitja szemét. — Mitől félsz, mi történhetik még veled ? — Nem magamért, ezek miatt félek — és gyermekeire mutat — Mi van velük? Az éhségen kívül mi egyébtől kell őket félteni. Az meg már nem újság. — Hiszen csak úgy mondtam. Múlnak az órák. Odakint csöndesen szitál az eső. — Kint egy akasztott ember lóg — tör ki váratlanul a vallomás a kasztóriai asszonyból. Ezek a riasztó szavak felrázzák álmukból a gyerekeket. — Mi lóg kint ? Azt mondod, akasztott ember lóg kin? Igazán ? Akasztott ember ? — Hol van akasztott ember? — kérdezi a trácai anyó is. — Tényleg akasztott ember van odakint ? — Merre van? Merre? — faggatják türelmetlenül a kicsik, s már-már ugranának ki a kocsiból. — Semerre, csak úgy mondtam — csillapítja őket az anyjuk — nincs kint semmi. — Nincs! Az izgalom lassan elül. — Mikor jön már a gépkocsivezető? Mikor jön már. hogy indulhassunk ? — És ha nem jön vissza ? Ha beáll az éjszaka, és nem sikerül neki elindítani a gépet, és nem tudunk elindulni ? — Biztos, hogy visszajön! Kopog az eső ... hideg van ... A felhők mögött mind mélyebbre bukik a nap. a világosság elszürkül, mély csönd ... Autók jönnek-mennek kint az úton, nedvesek, csukottak, mintha nem is lenne bennük élő ember, s mint puszta látomások, eltűnnek a ködben ... A kasztóriai asszony Szeretné behunyni szemét, hogy minden elenyésszen, álomképpé változzék. Amott, a fenyőág alatt mintha emberi alak állna. A vizet szürcsöli a fenyő -tűleveleiről. Vagy álom ez is? Keze elengedi a fenyőt, az asszony most már tisztán látja. Elhalad a gépkocsi mögött, a ponyva nyitott része előtt. Alakja egy pillanatra kirajzolódik a ködben: olyan, mint egy nagy, fekete madár. Elment. — Teremtőm! — riad fel a kasztóriai asszony. — Odamegy! — Mit mondtál ?—figyel fel az öregasszony. — Semmit. Egy hollót láttam. A másik érzéketlen tekintettel fürkészi. — Úgy látszik félrebeszélsz! Nem nyughatol végre? Az az ember... a fekete ma- ' dár ... a kis thébai nővérke ... A kasztóriai asszony feláll helyéről. — Megyek, kerülök egyet, kinyújtóztatom egy kicsit zsibbadt lábaimat. — Hová mégy ? — Hová mégy ? — faggatják gyermekei. — Mi is mehetünk? — Nem látjátok, hogy esik odakint. Maradjatok itt bent. Lehet, hogy hozok nektek valamit! Leszáll a kocsiról. Eleinte még ügyel a lépteire, kerülgeti a pocsolyákat, de később mind jobban szaporázza. A végén már úgy fut, mintha kergetnék. Rohan. Befordul az útra. Az ott a fenyő, az esőben elmosódnak körvonalai. Az aszszony odaszalad. — Ö! Ráborul a thébai nővérkére, megkönnyebbülten zokog. Csorog a könnye. — Mi baj? — kérdi a lány. — Semmi. Fejembe vettem, hogy már nem vagy itt, hogy valami történt veled! Ugyan, mi történhetett volna? Ott volt most is. A félig telt gödörnek, kisöccse gödrének meg a nagyobbik fenyőfájának a társaságában. (Folytatjuk) 12
