A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-26 / 13. szám
Bernhard Franke: Éva, I960, olaj. NAGY OLIVÉR GYERE HÁT TE IS . , . Vékonyra nyalta már a Nap a tél havát, s a part alatt lám zöld a fü. Ott gyűjti már a seregét az új tavasz, hogy szerte-szét küldje a fényt. S az életet is rázza fel a híradás, a titkos jel — a régen várt. A kedvem olyan ragyogó, mint szélcsendben a tiszta tó — ha Napra néz. A mélyen kéklö messzeség már elfeledte, hogy a jég milyen hideg. És elfeledték a füzek, rügyek mélyén már új tüzek ereje ég. De Te még mindig télben jársz, és nem látod, hogy új kalász zöldje ígér — és csengő, fehér jégcsapok hideg szavát csak hallgatod, s szived fagyos — pedig lám már a tél havát tavasz sugara szőtte át, nevess Te is! Vékonyra nyalta már a Nap a tél havát, s a part alatt lám zöld a fű. Ott gyűjti már a seregét az új tavasz, hogy szerte-szét küldje a fényt. Gyere hát Te is énvelem, az újra élő réteken — és nyárba érsz ... I sí 0rfeg//rg/*?ge//e#/efe » ifljranjEl Szekerényi Lehel Prágai séták Ebbe a címbe bele szeretnék gyömöszölni mindent. De itt is kibuggyan, ott is, mint az agyag az öszeszorított marok résein. Karel, kérlek,, segíts! Itt vagyok tündér - városodban és szeretném kézen fogni az olvasót, ahogy engem vezetgettél Nápoly sikátorain, Sevilla narancsszín ponyvái alatt, s a norvég fjordokon át, hol mélységek és magasságok egybefolytak. Behunyt szemmel eligazodnék útjaidon, pedig csak akkor jártam meg, midőn útikönyvedet nyelvünkre átültettem. Hogy éltek a városaid, illata volt a tájaidnak, s az emberek, akikkel találkoztál, személyes ismerőseim lettek. Hát igen, most segíts, te kópé Capek, látod, csak rángatnám az olvasót a Lorettából a Zlatá ulickába, a Zlatá ulickából a gólemcsináló rabbi sírjához. Pedig ugye a titok nem a rángatásban leledzik, hanem hát hogy ott remeg-e a dolgok hangulata az ember tollán. Egy ilyen kincsekkel zsúfolt várost úgyse lehet leírni, kezdve a Hradzsinon, végezve a Nemzeti Múzeummal, valami biztos kifelejtödnék. Fogd meg inkább valahol 0a hangulatát, hiszen ott lebeg finom fátyolként utcák és terek fölött, körüllengi a tornyokat, átöleli a hidakat, behatol a kocsmák mélyére s megtelepszik a telkedben. Egy-egy foltot próbálj felidézni. A szelet, mely: szürke fellegeket kergetett, bebújt a kabátod ujján s mint apró tűhegyeket, csapdosta arcodba a jeges darát. Az irodalmi múzeum szoba-éghajlatából léptél ki éppen, Zadrazilova telefonfülkét keresett, s te nem tudtál az ódon lábasházakban gyönyörködni, mert éhes voltál és fáztál. S akkor beültetek a Lorettába, nem a templomba, a vendéglőbe. S elömlött ereidben a jó érzés: ülsz végre, a kályha máriaüvegén átvillódzik a tűz, barátságos melege elzsibongat s egy kedves, telt idomú, szappanszagú asszony, ropogósra vasalt Kötényben egyszerűséget hoz asztalotokhoz, nem sokkal utána pedig gőzölgő ételt és söröket. Emlékeztet ez a vendéglő a hajdani Fehér Galambra, mely nálunk a várban volt: vaskos falak, apró, ha jól emlékszem, rácsos ablakok, vendégmarasztaló, otthonos szobácskák. Egy közeli kaszárnyából kiskatonák jönnek, illedelmesen esznek és isznak, mint akiket a hely hangulata kényszerít. Alighanem eltávozást kaptak a hét végére, s ennek örömére ülnek be ide. A szomszéd asztalnál, a virágcsokor mögött egy kivénhedt szerkesztő görnyed, ki Benest szolgálta és Milában rossz emlékeket hagyott... Aztán odakinn várakozunk a szürke égbolt alatt, míg megszólalnak a Lorettó harangjai, s pár száz esztendeje minden órában kicsengetik az ismerős Mária-éneket. Odabenn a templom kincstárában van egy gyémánttal borított szentségtartó, belevakít a szemedbe. Egy nagyasszony viselte báli ruháján e gyémántkupacot, mint megannyi flittert. Mily nagy lehetett „megkönnyebbülése” a fehérhegyi csata után, ahol elbukott a cseh szabadságmozgalom, hogy letépdeste ruhájáról a töméntelen gyémántot, mely tán egy ország minden pénzével felér, s az egyháznak adományozta, letette a fekete Mária lábaihoz, mert itt van a Lorettó kápolnában a híres, csodatevő fekete Mária. Aztán baktatsz hullámzó utcákon, hullámzó utcák kigömbölyödö kövezetén. A tetők uralkodnak ezeken az utcákon, egy külön zegzugos világ, a maga külön egyéniségével. Mintha odafent is macskaköves utak kanyarognának, gömbölyű cserepekből rakott szürke és piros sikátorok, meredek kapaszkodók. Ilyen helyeken találkozol. a legtöbb kovácsolt vassal, valóságos kovácsolt-vas-csodákkal. Prága város ékessége a lucerna, kovácsolt vasból készült barokk lámpatartók, melyekben szerény gázfény pillog. A neon kegyelettel kikerülte ezeket a helyeket. Néhol, egy-egy barokk téren valóságos kovácsolt vasesokrokat mesterkedett össze lucernából az ismeretlen művész. Ott állnak a kedves terecskék közepén, s mikor csillogó fehér sipkát rak kupolájukra az első hó s rátelepszik puhán a kacskaringós vaságakra, akkor érzed meg, hogy Prágát sohasem lehet elhagyni, viszed magaddal a szívedben. S már fent vagy a várban, a Vitus templom szédítő falainál. Mily impozáns a gótika, a terjedelmes tér, hogy össze töpörödik a lábainál. Ez más, mint a német gótika, ez cseh gótika. Nem olyan hűvösen légies, nem annyira égre tekintő, sóváran felküldött fohász a mennyország kapuihoz, hol Isten lába pihen. A cseh gótika anyagszerübb, a román zömökséggel alkudozik, szelídebb csúcsai földre kacsintok, mintha nehezebb szívvel válnék meg e siralomvölgyi tájaktól. Szent György lovag bájos, kerekded szobra magyar alkotás, a Kolozsvári-testvéreké. De mintha csak ez is lehúzná az égből a Vitus templom gótikáját. Hogyan értették meg magyar művészek abban a túlvilági korban Prága lelkét, hogy annyi földi bájt vittek e bronzalakba? Persze, közeleg már a reneszánsz. (Folytatás a következő oldalon) 9
