A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-12 / 11. szám
LEON YIP SZOBOLEV: A kék sál Ä vadászgépek leszálláshoz készülődtek. Egyiküknek pilótafülkéje felett kék sál lengett, mint hosszú, keskeny lobogó. Lovagregényeket juttatott eszembe,, ifjúkori olvasmányokat; így száguldott hárcba a talpig páncélos vitéz, s kardforgató jobbjára kötve vitte halálba vagy diadalra szíve hölgyének szentül őrzött színeit. Megmosolyogtam ezt a romantikus látomást.' Ez a sál is csak olyan, mint a többi; minden repülő puha selymet csavar a nyakára, nehogy a zubbony vagy a kabát gallérja felhorzsolja. Ennek a pilótának bizonyára sokat kellett a fejét forgatnia harc közben. így is volt. Messerschmidtek támadták meg a hazatérő rajt; mindenfelől jöttek, és a századparancsnok-őrnagy nyakán kibomlott a sál. Egy gépet sikerült eltalálnia, de az eredményt nem láthatta: Azarjanc segítségére kellett sietni. A másik gép üldözése közben újabb ellenséges repülőteret fedezett fel, és most azt ajánlotta az ezredparancsnoknak, hogy másnap, még a hajnali sötétség leple alatt, üssenek rajta a németeken. A repülőgépeket biztonságba helyezték (közvetlen közelünkben húzódott a front) és a fedezék felé indultunk. Mosolyogva beszéltem az őrnagynak a hajdani vitézről és szépséges hölgyéről. Rámnézett — szemében, amelyet odafönt vörösre fújt a szél, még a harc tüze égett — és elmosolyodott. Arca a kék sál habos keretében így sisak nélkül idősebbnek látszott. Túljárhatott már a negyvenen. Vacsora közben az imént lezajlott légi csatáról folyt a szó; a repülők megerősítették, hogy az őrnagy által eltalált gép derekasan belefúródott a földbe; majd eszükbe jutott a kibomlott sál és jókedvűen élcelődtek rajta. — Egyszer még kihúz a gépből, mint egy ejtőernyő — mondta az ezredes. — Minek neked egy egész végre való? — Jólesik — felelte az őrnagy. — ügy forog benne az ember feje, mint egy csapágyban. — Mironov meg valami harisnyával röpköd. Felezd meg vele a kendődet! — Esküt nem felezünk, ezredes elvtárs — mondta az őrnagy félig tréfás, félig komoly hangon. — Majd összetűzöm valahogy. — Ez ugyanis amulett, ezredes elvtárs — nevetett Mironov. — Az őrnagyunk ezzel harcol, ezzel alszik, sőt még a fürdőbe is ezzel jár. Öreg pilóta, meg kell érteni. Hajnali ötre tűzték ki a felszállást, valamennyien nyugovóra tértünk. Az őrnagy — ----mellé kerültem. Elalvásra készülőben ágyúzásnál csakugyan gondosan összehajtogatta a sálat és a feje alá tette. Az asztalon égett a lámpa; lángja olykor kicsapott az üvégből, a fedezék deszkaburkolatéra zizegve permetezett a homok: nehéz ágyúkkal lőtték a repülőteret. A katonák megszokták ezt a bölcsődalt és nyugodtan aludtak mellette; valaki horkolt, olyan hangosan, hogy olykor még a robbanások zaját is túlharsogta. A sál arcomat csiklandozta. Mintha leheletkönnyű, finom illat szállt volna belőle — felgyújtotta képzeletemet. Fiatalságot idézett, gyenge női vállat — igen, ezt az amulettet csak egy leány adhatta az őrnagynak, valaki, akit megigézett az a nyugodt márványarcba vésett hősiesség és harci akarat. Felkönyököltem. Az őrnagy aludt. Nyugodt, fáradt arca sehogyan sem illett ebbe a képzeletem rajzolta keretbe. Egyszerű katonaarc volt, a levegő derék munkásáé, aki tartalékból vonult be, és aligha kelthetett efféle érzéseket, akár a legromantikusabb lányban is. Más látszott valószínűnek: emlékeztem, vacsoránál futólag megemlítette, hogy amikor ehhez az ezredhez áthelyezték, sikerült hazalátogatnia, de senkit sem talált otthon, mert a veszélyeztetett városból mindenki eltávozott. Elképzeltem, amint belépett az elhagyott fészekbe, ahol minden ismerős, minden a szeretteire emlékezteti, ahol most minden hideg és kihalt, a szétszórt holmik szomorú látványa kapkodó csomagolásról árulkodik; s ahol csak az emlékek kísértenek, a békés élet, boldog reménykelés, meghitt gyengédség és meleg emlékei, amit hasztalanul keres vagy legalábbis nem egyhamar talál meg újra ... Láttam, amint ott áll a szoba közepén, körülnéz, s az ajka keményen összezárul; szeméből talán könnyek peregnek, harag és bánat könnyei, s ahogy csendesen felveszi az első kezeügyébe eső holmit, ezt a világoskék sálat, a vesztett múlt leheletkönnyű foszlányát. Ki tudja, még hány változatot el nem képzelnék, de az őrnagy megmozdult és felnyitotta szemét. — Az ördögbe is, de nagyon húzza a lóbőrt — szólalt meg, látván, hogy én is fenn vagyok. — Bizisten, rosszabb az Ilyen fene hangosan.. Azarjanc horkolt; nagyon kifáradt a csatában. Néha, egy-egy hangosabb horkantás után hirtelen elcsöndesült, mintha ő is elcsodálkozva hallgatná saját horkolását. A közelben becsapott egy lövedék, erre álmában felordított, mint egy háborgatott fenevad, — azután rákezdte megint. — Nem, nem lehet aludni — sóhajtott az őrnagy. — Ne szívjunk el egy cigarettát ? Rágyújtottunk, s halkan megeredt a beszélgetés; fej fej mellett, az a fajta társalgás, amikor sem ágyúdörgés, sem a robbanások zaja, sem a szomszédunk1 horkolása nem akadályozhat, hogy megértsük az érzés fűtötte szavakat. BÁCSKÁI BÉLA rajza Csatában s az ^örökös harci készültségben a katonáknak nem jut idejük rá, hogy érzéseikről beszélgessenek, amelyek igazgyöngyként, sűrű, tiszta cseppekben ülepednek le a lélek legmélyén. Ám a szív él és vágyakozik, szomjúhozza az alkalmat, hogy valaki' előtt feltárhassa ki nem mondott titkait. Így esik aztán, hogyha akad valaki, odatévedt vendég, aki hajlandó reggelig elhallgatni őket — földfedezékben, ágyúdörgés közepette, futóárokban, a támadás előtti éjszakán, vagy egy csatába induló hajó fülkéjében — csendes beszélgetés során bizalommal és örömmel megnyílnak a katonaszívek. Szép mélyükben olykor aztán olyat lát az ember, amitől minden megvilágosodik, a katona és hőstettei új fényben ragyognak. Fellebben egy fátyol egy-egy hőstett megszületésének titkáról, és minél jobban megismerjük ezt a titkot, annál jobban megértjük, hogy mi is az ellenséggel szemben érzett gyűlölet. Romantikus sejtéseim messze elmaradtak az élet és a háború igazsága mögött. Minden egyszerűbb volt, borzasztóbb és jelentékenyebb. Az őrnagy a háború elején a Baltikumban harcolt. Tartalékból hívták be, és mindjárt egy kis észt város légi védelmére rendelték. Ez a városka még a régi hiedelmekben élt, és senki sem hitte el a németekről, hogy a békés lakosságot bombázzák. Ezért a gyönyörű fövenyparton reggeltől estig mezítelen testek nyüzsögtek; fentről úgy látszott, mintha a tenger sárgás-rőzsásszínű tajtékot vetett volna ki. Az őrnagy gépével a város felett cirkált; pihenőjét és gyermekeit óvta; kémlelte az éget, nem közelít-e ellenség valahonnan. Az ég tiszta kék volt, a tenger meleg és simogató, a föveny forrón aranylott a napsütésben. Június 29-én történt, vasárnap. Az őrnagy egy „Junkers”-t pillantott meg — balról a tenger felől közelekedett — és haladéktalanul nekirontott. De nem volt szerencséje: a fasiszta lövész golyója átütötte a gép oldalát; lejjebb kellett ereszkednie. Á „Junkers” kisiklott előle, s az őrnagy, látta, amint a városban fe. . ,kete gombák támadnak a robbanások 12
