A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-12 / 11. szám
Zsíros István: I ratkozás A fecskétlen őszi égből olvadt ólomként, szürkén szitált a szüntelen eső, melynek nyirkos cseppjei nyársiratő bús könnyekként peregtek a pőrén didergő fák apró rügyszemeiről. A fázós falu sima sálja — az út, taposatalanul tekergett... Még a lézengő libák sem gágogtak, hanem meghúzták magukat a félszerek fedele alatt, s szárnyuk mögé dugott csőrrel álmodtak a terített tarlókról... Érthető hát, hogy a lábtörlő sustorgására csodálkozón kapta fel fejét a számadásokba merült Kiss Flórián szövetkezeti elnök s a fiatal könyvelő, Tőre Tibor. A kemény kopogtatás után bejött a kertek felől érkezett Együd János, a fakezű. Kölcsönös jóreggeltezés után az elnök barátságosan megkérdezte: — Mi szél hozott János? Csak nem történt valami a baromfitelepen? Vagy talán veled küldték be a jelentést? Akkor ide vele, mert már vártuk. Az őszülő, ötvenes Együd kihúzta magát s szabatosan felelt: — A baromfitelepi jelentés nem az én munkám... — majd peckesen kivágta gumicsizmás jobblábát s kis torokköszörülés után ünnepélyesen bejelentette: — Iratkozni jöttem! — Iratkozni? — nézett rá értetlenül a kis könyvelő, majd tréfálkozón hozzátette: — Csak nem nősül, Jani bácsi? De akkor rossz helyen jár. A nemzeti bizottságra kell mennie... — Nem nősülök könyvelő úr, nemigen ... — rázta fejét Együd, megadva a teljes tiszteletet a fiatal Tőre Tibinek, mintha — alig pár éve — dinnyecsősz korában, nem kergette volna meg őt is egynéhányszor, egészen más titulust adva neki, majd magyarázón tette hozzá: — Nem házassági, szövetkezeti iratkozásról van szó... — Szövetkezeti iratkozásról ? — kíváncsiskodott az elnök is. — Ogy emlékszem, Jani, hogy te még az elsők között iratkoztál ? — Jól emlékszel... — bólintott helybenhagyón Együd. — Első voltam én, bizony első... Csakhogy most másként áll a dolog. Most kiiratkozni jöttem! — Mit csinálni? — Kiiratkozni! — ismételte meg Együd. — Kiiratkozni a szövetkezetből! — Megbolondultál ? — gerjedt haragra az elnök. — Mi ütött beléd, hogy csak úgy egyszeribe ki akarsz lépni? — csapott dühösen az asztalra Kiss Flórián. — Megbolondultam vagy sem. az most mindegy... — felelte konokul Együd. — Nekem a becsületem az első! — A becsületed? — ámult az elnök. — Ki bántja a te becsületedet? Amióta beléptél. élvezed a tagság bizalmát, és eddig nem »olt a munkádra panasz... — Nr-»cm van panaszom! Nem mondom, szívesen végzem a baromfiak körüli munkát, mert ezzel a fadarabbal — mozdította meg műkezét, sajátját ugyanis egy korán robbant kézigránát szakította le — nem kaszálhatok, kapálhatok. D° most már elég! — emelte fel a hangját. — a nyakamra küldtétek azt az aszszonyt! — A nyakadra? — mérgelődött az elnök. — Hát nem téged akartunk brigáúvezetőnek? Ki rupkapálózott ellene? Ki őbégatott. hogy így a felelősség, meg úgy a felelősség. Kicsoda, ha nem te? Erre felelj, János! — Igaz, hogy nyomorék, félkezű létemre féltem a felelősségtől — szégyenkezett szemlesütve Együd János, és aztán dacosan felkapta fejét. — De az cudarság volt tőletek, hogy egy asszonyt küldtetek a nyakamra... Nekem, akinek soha az életben asszony nem parancsolt! Kiss Flórián alig bírt elfojtani egy piciny mosolyt a harsány szavak hallatára, mert eszébe jutott a megboldogult Együd Jánosné született Kajtor Erzsi, akinél kardosabb asszonyt még nem szült anya, s Együd János, ki behúzott nyakkal, szótlanul szökdeit naphosszat, Erzsi örökös parancsait teljesítve. A dinynyecsósz tisztséget is azért vállalta, mert remélte, hogy legalább akkor nem ugráltatja ide-oda energikus felesége. — Soha asszony nekem nem parancsolt! — ismételte meg gőgösen — hát most, amikor a kenyerem javát már megettem, nem leszek mindenféle felfuvalkodott vénasszonyok kapcája! — Ugyan, ugyan Jani bácsi — szólt közbe csillapítón Tőre Tibi. — Helyre asszony Kati néni, és még alig negyven éves, hogy volna már vén? ni cséplés idején az urasági szérűm a pírral futtatott patyolat arcú Vámos Katikának, az etetőlánynak az aranyló kévékkel együtt szerelmes szívét is odaadta az ifjú Együd János, ám az öreg Vámosék többre tartották a pár holdas Bolyós Pétert, mint a nincstelen Janit. S lám, lám,... míg Együd, rokkantán, félkézzel bár, de hazakeveredett a háborúból, Bolyós Péter ottmaradt örökre. .. — Ugyan, dehogyis... hová gondolsz? — mentegetődzött Együd, ám a régi emlékektől elvörösödött, még a verejték is kiverte. — No, ez kapóra jön! — rikkantott fel az elnök örvendezve, ahogy kipillantott az ablakon. — Hozza végre a jelentést... Majd mindjárt megtudjuk hitelesen, hogy mi a baj. — S íme, pár másodperc múltán már be is lépett az irodába a baromfitelep brigádvezetője — özvegy Bolyós Péterné Vámos Kati... — Hű, de gyalázatos időnk van — bontogatta k; még mindig sudár termetét az áttetsző igelit esőköppenyből. — Soha jobbkor, Kati — örvendezett az elnök. — Nagy újság van!... Együd Jani ki akar lépni... Ehhez mit szólsz? — Kilépni? — kerekedett csodálkozó— Akárhány éves, de unokája van! Nagyanya! — vágta ki diadalmasan Együd. — És nagyanya létére nem átal mindenféle csipkés nylon fehérneműt viselni — szapulta brigádvezetőjét 2gyüd János. — Nylon fehérneműt? — nevetett össze jóízűen Kiss Flórián és Tőre Tibi. — Hát azt meg honnan tudja Jani bácsi? — kíváncsiskodott kajánul a fiatal könyvelő. — Csak van szemem! Nem vagyok én még olyan öreg, könyvelő úr. hogy oda ne sandítsak, ha az asszonyok hajlonganak — eresztett meg egy hetyke mosolyt a bajusza alatt Együd János. — Te Jani. .. — engedett zordságából Kiss Flórián is, — Nem itt szorít a csizma? Nem az a régi dolog sajog újra? — célzott arra, hogy valamikor, egy hajda-DEÄK FERENC rajza ra Bolyósné bogár szeme. — Aztán miért, mondd csak, Jani — fordult kedveskedőn a férfihoz. — Veled van baja — árulta el Együdöt Kiss Flórián kíméletlenül. — Velem? — ütődött meg Bolyósné. — Mi bajod lehetne ugyan velem, hallod-e? — nézett erélyesen a helyét nem találó Együdre. — Izé ... Veled . . Semmi... azaz, hogy ... — hímezett-hámozott sarokba szorítva Együd, de aztán összeszedte magát s kivágta: — Az, hogy nekem ne parancsolgasson egy asszony! Az a bajom, érted! — Én parancsolgatok? Még hogy én parancsolgatok! Hát nem te sündörögsz örökké a szoknyám kürül? Nem azt duruzsolod mindig, hogy: „Mit csinálják még. Katikám? — meg jó lesz-e így, Ka-10
