A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-05 / 10. szám
JÓZSEF ATTILA: ~ .Anyám A bögrét két kezébe fogta, úgy estefelé egy vasárnap csöndesen elmosolyodott s ült kicsit a félhomályban — Kis lábaskában hazahozta kegyelmesektől a vacsoráját, lefeküdtünk s eltűnődtem, hogy ók egy egész fazékkal esznek — Anyám volt, apró, korán meghalt, mert a mosónők korán halnak, a cipeléstöl reszket lábuk és fejük fáj a vasalástól — S mert hegyvidéknek ott a szennyes! Idegnyugtató felhőjáték a gőz s levegőváltozásul a mosónőnek ott a padlás. — Látom, megáll a vasalóval. Törékeny termetét a töke megtörte, mindig keskenyebb lett — gondoljátok megL proletárok. — a mosástól kicsit meggörnyedt, s nem tudtam, hogy ifjú asszony, álmában tiszta kötényt hordott, a postás Ilyenkor köszönt néki. A hátizsák Ropog a nád az Öregfaluban. Nem azért, mert ég a kunyhó, hanem, mert bontják a falu utolsó nádfedeles házát. Kiszolgált egypár nemzedéket, megroskadt, összetöpörödött. Pici szemeivel, két kis ablakával csak hunyorgatott szegény, szégyenkezve a körülötté’ lévő szép új, nagyablakos házakra. Nem is lakott már benne senki vagy három-négy éve. Most aztán kimondták rá a szentenciát — lebontják. % János bácsi, a ház hajdani gazdája elérzékenyülvc szemléli az udvarról a rozzant hajlék megsemmisítését. Képes volt elcsoszogni az új utcából, hogy a vén cimborának megadja a végtisztességet. Úgy érzi, így kívánja a becsület. Janinak, az unokának építenek majd új házat a régi helyére. Őszre nősül a gyerek. „Haj, haj, új ember, új ház” — bölcselkedik magában János bácsi. „Az én időmben örültek a fiatalok, ha ilyen házacskában meghúzódhattak, az öregek mellett. Most meg tessék! A Janinak új ház kell! Pedig megférne az apjával is pár évig. Legalább míg összeszedik egy kicsit magukat, ha ma már nem divat az ilyen viskó. Jutna számunkra az Üj utcai házban egy szoba. No, de hát az ilyen vénember akár ne is szóljon, Úgyse hallgatják meg!” Így dohogott János bácsi, de dohogása befelé inkább olyan dicsekvés-féle mint neheztelés. Kibékült ő már régen ezzel a haladószellemű gondolattal, miszerint a fiatalok élnek. — Jól teszik, ha futja nekik! Ezt a nádfedeles házat azért sajnálja egy kicsit. Itt született, itt gyerekeskedett. Ide hozta, nyugodjon, szegény Julist menyecskének. Igaz, sokszor összekaptak a nyomorúságon, a nincsen. Abban az időben nem is volt könnyű három gyereket felnevelni. Hat évet azért szépen éltek, azután, hogy összekerültek. Ő akkor még jól kereső embernek számított. A városban dolgozott, egy kőfaragó műhelyben. Csak hát később, mikor a mester eladta a műhelyt, mert nem bírta a nap • konkurenciát ... Hát, akkor jöttek csak a keserves évek! Kóborlás munka után ... Messzire nem tudott elszakadni a falutól, ide volt nőve ehhez a nádfedeles viskóhoz. A három gyereknek kenyér meg ruha kellett, hát dolgozott, ami jött. így lett cseléd egy majorban. Csak olyan falubanlakó cseléd. Bizony, ha visszagondol. kutya egy élet volt az! Istállóban aludni, száraz. koszton, vagy a maga föztjén tengődni. A családot csak néha látni, két hetenként... így rakosgatja egymás mellé élete emlékeit, amikor egy vidám hang megszavarja: — Ne imádkozzék kend, János bácsi! Talán ezt a palotát siratja? Vége a nádfedeles világnak! Ezzel valami összeszáradt zsákdarabot lódít a tetőről a vénember elé. — Ez meg valamikor a kend aktatáskája lehetett. Nem teszi el emlékbe? Az öreg a botja hegyével megböködi a földre huppant holmit, aztán egyik kezével botjára támaszkodva, lehajol, felveszi. Elgyengült keze megremeg, amint széjjel bontogatja. Ráismer. Ez volt az ő hátizsákja. Ebben szokta hordani az elemózsiát, mikor dolgozni járt. Akkor volt új, amikor a kőfaragónál dolgozott a városban. Onnan is csak szerdán és szombaton járt haza. Ilyenkor mindig hozott a gyerekeknek cukorkát, ezt-azt, amire tellett, aprócska ajándékokat. Hogy micsoda boldogság volt azt nézni, ahogy a három gyerek nekiesik a hátizsáknak. Kutatnak, vájkálnak benne, sikítoznak. ő átkarolja Julis vállát és boldogan nevetgél rajtuk. Úgy jönnek az emlékek, mintha nem is az ember gondolkodna, hanem a hátizsák mesélne. Nem ügyel az öregre senki. Fontosabb, hogy a munka menjen! Ö meg csak motyog magában: — Igen, igen már emlékszem, akkor tettem ide fel, mikor mikor, is?... Mikor kimaradtam a kőfaragótól és először jöttem haza a majorból. Akkor is megrohanták a gyerekek. István, a Jani gyerek apja már elsőosztályos volt. Vájkáltak kutattak a hátizsákban és én nem tudtam nekik mondani, hogy nincs benne semmi részükre. Kikerültem a Julis fátyolos tekintetét, és kimentem az udvarra ... Sírni... Meglett ember létemre. Hej, de tetves egy világ volt! Aztán másnap, vasárnap felvittem a hátizsákot a padlásra. Eldugtam a gerenda mellé. Julisnak azt mondtam, hogy nem való az ilyen finom holmi az istállóba, pakoljon nekem zsákba! Magamban elhatároztam, hogy csak akkor veszem elő, ha jó világ lesz. Ha nem kell eldugni a gyerekek elől. „ Hát így felejtődött János bácsi hátizsákja a padláson a geranda mellé rejtve. Most került elő. Megforgatja még az öreg, aztán mint aki leszámolt a múlttal, bedobja a törmelék közé. Hadd múljék el a tarisznya is a nádfedeles világgal. Eb. aki sajnálja! KOVÁCS JÓZSEF 9
