A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1961-02-12 / 7. szám

MÁCS JÓZSEF

Loperdiili a fáról rgy levél

í.

Billikék a város külső negyedében laktak. Alacsony, roskadozó házban. A szűk szobában kilencen zsúfolódtak: szülők és gyermekek. A férj gépkocsivezető volt, naponta nagy teherfuvarokat bonyolított le helyben és az ország különböző útvonalain. Ritkán lehetett látni, későn járt haza és hajnalban már el is ment. így az utca lakói jóformán alig leshettek el valamit emberi tulajdonságaiból.

Az asszonyt jobban ismerték. Reggelenként mindig látták, amint szatyorral a karján szalad be ? városba. Tarka kendő rikitott a fején, szoknyája meg mintha szakadt volna le a testéről. Még nevették is egyesek az igyekezetét és ilyen megjegyzéseket tettek:

— Minek siet a kövér----- Bokasüllyedést kap, vagy sorvadást... Majd még egyszer kificamítja a lábát.

Persze elszomorodtak nagyon és elment minden kedvük az élcelődéstől, amikor a gyermekeire vetettek egy-egy pillantást. Volt köztük két szép kékszemű kislány, a hajuk fésületlen, az arcuk mosdatlan... Az öt maszatos fiúcskáról talán jobb nem is beszélni. Többször feltartóztatták a lakókat kéregetésükkel.

— Bácsi, kérem, éhesek vagyunk.

— Néni, kérem, tessék adni egy koronát.

És az emberek súgtak-búgtak egymásközt a titokzatos házaspárról, feltevésekbe bocsátkoztak, hogy az asszony szeretőt tart, azért nem törődik a gyerekeivel, a férj meg más nővel él, annak hordja a pénzét. Mígnem a kövér aszszony fülébe jutott a sok találgatás s aztán egy napon, pár héttel költözködésük előtt, kiált az utcára, csípőre tette a kezét és szörnyű lármát csapott.

— Ne törődjön senki velem. Nem szorulunk mi senki kegyére. Dögöljön meg minden pletykás hírharang!

A feltevések valóban alaptalanoknak bizonyultak. Egyiknek sem volt szeretője.

2.

Billikék új lakásba költöztek. Egy nyolcemeletes épület hetedik emeletére. Üvegajtós, tukörparkettes háromszobakonyhába. A férj mukahelyet cserélt. Felvették a központi tejüzembe és azután már csak helyben vezetett teherkocsit. Minden délután pontban ötkor hazajött.

Nyár volt, augusztusi verőfény, szinte izzadtak a tárgyak a napon. Az utcák kihaltak voltak, a polgárok családostul kivonultak a Duna partjára és napáldozásig hüsöltek a langyos vízben... Billik harapott valamit, aztán belekarolt feleségébe és elmentek hazulról.

A nyitott ablakokban virító asszonyok, akik még mindig férjükre vártak, sóhajtozva pislogtak utánuk. És beszéltek lakótársukról.

— Ezeknek jó - mutattak le a gesztenyefa sorra. — Ezek minden délután így mennek el karonfogva. Példás házaséletet élnek. Minta férj, minta feleség... Igaz, nem illenek össze, az ember feltűnően magas, az asszony meg alacsony és túlságosan kövér.

— De kire hagyják a gyermeküket?

— Van egyáltalán családjuk?...

Jóval később, a hónap vége felé a sok

jól öltözött, jól táplált gyerek játékoskedvü láncában kirívóan szembetűntek a sápadt, sovány, mocskos kis fiúcskák, leánykák... S máris szivárgott át a sző falakon, ablakokon, hogy az a bizonyos házaspár nem törődik a tulajdon gyermekeivel, nem öltözteti, nem eteti őket tisztességesen.

— Tetvet és tüdőbajt kapnak szegénykék — mondogatták a lakók siránkozó hangon.

Figyelmük a sokgyermekes házaspárra terelődött. Már csak azért is, mert a szomszédok egyre leplezetlenebből híresztelték: alig múlik el éjszaka, hogy ne verekednének. Hát ez meg mi? Éjjel marakodnak, délután meg belekarolnak egymásba?

Hihetetlen! Hallatlan!

Amikor azonban holdvilágos estéken többször is megpillantották a házaspárt részegen, botladozva, alkoholbűzösen hazabotorkálni — megértettek mindent.

3.

Szeptember közepe táján a lakók négy napig nem látták sem Billikéket, sem a gyermekeket. Az ajtó egyetlen egyszer nem nyílt ki.

Első nap senkit nem érdekelt különösebben a dolog. A másodikon ellenben már találgattak az emberek. Mi történhetett velük? Magukra engedték talán a gázt?... Erélyesen csengetett a postás, a levelhordó, a házmester, de bentről soha nem nyúltak a kilincshez.

Negyedik nap reggel nyilván feltörték volna az ajtót, és valami szörnyűt sejtve benyomultak volna a lakásba, ha a szomszédok nem szólnak közbe.

— Nagy baj nem lehet — mondták. — A gyerekek játszanak bent. Meg verekednek a kenyéren. Majd felveszik a lakást. Éjfélkor is szaladgálnak a parketten. Először mi is szerencsétlenségre gondoltunk, de a lárma, meg a gyakori sírás megnyugtatott bennünket. Mert van azok közt másféléves, hároméves és kilencéves is. .. Az az érzésünk, hogy a szülök nincsenek otthon.

— De hát hol vannak, hol lehetnek? — háborodott fel az egyik javakorabeli asszony, aki isten tudja hányadik éve vár a boldogító fogamzásra.

— Rázárni az ajtót apró gyerekekre? Felakasztani az ilyen szülőket! — rázta az öklét egy őszhajú idősebb nénike.

A házmester megnyugtatásukra villamosra szállt és a tejüzembe rohant. Egyenesen az igazgatóhoz kopogtatott be. Bilüket kereste, utána érdeklődött.

— Prágába utazott a kocsival. Négy napig lesz távol, ma tér vissza — magyarázták az irodában.

Igazuk volt. Délután a házaspár két hatalmas utazótáskával megérkezett. Sokan tanyáztak az udvaron, de senki nem. vette észre őket.

Az emberek gorombák lettek és elfordították a fejüket.

4.

Aztán a lakóknak az tűnt fel, hogy a kövér asszony egyre gyakrabban hagyta magukra a gyerekeit. Elment otthonról tíz óra körül és csak ebéd felé került elő. Egyesek az őszi vásáron botlottak bele, mások megint kocsmában, fél deci rum mellett. ,

A sok maszatos arcú kisfiú és .kislány bent szorult a lakásban, illetve a délre néző balkonon. Játszottak, birkóztak, hemperegtek az erkélyen, meg bámulatos ügyességgel felkapaszkodtak a korlátra, s akik az udvarról emelték fel szemüket a hetedik emeletre, csak annyit bírtak kinyögni félelmükben, hogy:

— Jaj, istenem! Jaj, istenem!

Ismét elkezdődött a sugdolózás és mind hangosabban nyilvánították ki a házaspár iránti ellenszenvüket. Hűvös nyári szobákban és tágas udvarokban ez ment:

— Csendőrkézre kelleni adni őket. Mert amit csinálnak, az már sok. Játék a gyerekek életével.

A kövér asszony újból tudomást szerzett róla, hogy beszélnek a háta mögött. Elöntötte a méreg, kiállt az udvarra és dühvei kiabálta az emeletek felé:

— Senki ne üsse az orrát más dolgába. Seperjen mindenki a saját háza előtt. Pfű. milyen utálatos pletykafészekbe' kerültem!

És egy napon, amikor Billikné elment hazulról, megtörtént a baj. Kilenc óra lehetett. Szelíden hunyorgott a nap, a villamos álmosan döcögött a síneken, a szomszédos épületeken szerelők ko-10