A Hét 1961/1 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-12 / 7. szám
Képzelt beszélgetés tipikus Plenkovice és Kravsko, az egyesült két falu. Egységes szövetkezet, egységes HNB szocialista falu. Két cseh falu9 Kravsko és Plenkovice egyesült Plenkovice már jó ideje szövetkezeti falu. Nem is olyan régen, december 10-én ünnepelték tíz éves évfordulójukat. Ott, ahol a poros út a halastó gátját érinti, ahol autók, traktorok és motorbiciklik állnak meg, találjuk a szövetkezeti irodát. Földszintes épület, régies berendezéssel. És mégis ide összpontosul a szövetkezet kilencszáz hektáros gazdaságának milliós forgalma. Itt székel a vezérkar, amely négy község négyszázhárom szövetkezeti tagjának munkáját irányítja. Igen. Négy falu. Mindjárt a szövetkezet megalakulása után jelentkeztek parasztok a közös gazdálkodásba. Kravskóból és Pfimaticéből, s jöttek földnéküliek Hluboky Masivekböl is. És a szövetségük megerősödött. Megerősítette a közös munka, a közös siker és a sikertelenség, mert ebből sem volt kevés. Hátul gépek zörögnek. Az ő traktoraik. .. az ő vetőgépeik... az ő... Rendkívül büszkén tudják kimondani: „miénk”. Már tizennégy traktoruk van, saját kom-Bliszkék a szövetkezet dolgozói gazdaságukra. \ traktorokra, kombájnokra, komplex median!zádóra. S nemkevésbé gyönyörű ménesükre. bájnjuk, egyszóval teljes gépi felszerelésük. A traktorállomástől ötszázötezer korona értékű gépet vettek át, és tavaly százhetvenháromezer koronával olcsóbban javítottak, mint azelőtt. Kravsko és Plenkovice határában új épületek láthatók. A szövetkezeti tagok saját erejükből építették. Két nagy tehénistálló takarmányraktárral, és fiaztatő, lóistálló, kovácsműhely. Mind fölépítették már? Még nem. Még mindig épül. A szövetkezet építőcsoportjának — három kőműves, két ács és két segédmunkás — még sok szép terve van. Plenkovice és Kravsko egyesült. Ezért a művelődési házat és a középületeket már a két falu határára építik. A két község tavaly májusban egy nemzeti bizottságot választott, Plenkovice mindig földművelő falu volt, Kravskót, a zonjmői keramiagyár munkásai lakják. — Kravsko és Plenkovice egyesítése bevált — módja Kaidl elvtárs, a nemzeti bizottság titkára. Míg két NB vezette a szövetkezetét, egyik sem érzett érte felelősséget. Ma egy vezetés van, és ez előnyös. A két falu minden feladatot közösen old meg, és a munkás lakosságú Kravsko sokszor nyújt segítőkezet a szövetkezetnek. Az aratási és az őszi munkákat kifogástalanul elvégezték. A két falu lakói becsületesen kivették a részüket a cukorrépa és a krumpli betakarításából. A szövetkezet múlt évi eredményei jók voltak, ezt bizonyítja az is, hogy a munkaegység teljes értékét kifizetik. S míg Plenkovice az egyesített nagy faluba bevitte tapasztalt szövetkezeti parasztjait, addig Kravsko szervezőképességével és sok munkáskézzel gyarapította a szövetkezeti gazdaságot. Sőt, mi több, kulturális tapasztalatokkal is. Hiszen Kravskon mindig játszottak színdarabot, rendszeresen olvastak az emberek és előadásokra is eljártak. Most egyesülnek az erők, egyesül a könyvtár és a filmszínház is. Kravsko és Plenkovice az elkövetkező években nemcsak kilencéves iskolát kap, hanem tervbe vették egy nagy közös művelődési ház építését is. Amit még most csak elképzelnek, az a jövőben valóság lesz. Kravsko és Plenkovice ma egy falu. Olyan, amilyen ezer és ezer van az országban. A. Majundálával Érdekes érzés beszélgetni valakivel, akiről tudjuk, hogy mesze-messze, óceánokon túl van a hazája. Az emberben felelevenedtek ifjúsága olvasmányai, távoli tengerekről, csodálatos bujazöld erdőkről, tarka madarakról, eszébe jutnak vágyai, gyerekálmai, amikor oda, az ön hazájába akart hajózni, a végtelen tenger kéktarajos hullámain. S akkor egyszer csak mintha mesék világából lépne ki, megjelenik ön és azt mond-, ja: — Itt vagyok, azokról a látni áhított tájakról! Ember, mint ti, csak a bőröm barnább! — Ő, nem mesevilág az én hazám, még csak nem is irigyelni való csodás vidék. A táj szépsége csak akkor értékes, és akkor igazán szépség, ha megelégedett, boldog emberek tarkítják. Nálunk pedig ez hosszú ideig nem így volt. Az örökzöld pálmaligetek pasztell színeit, a gyönyörű márványtemplomok elefántcsontszín csillogását, modern nagyvárosaink pezsgő autóforgalmat és felhőkarcolóink monumentalitását elhalványították a csonttá soványodott, éhező emberek milliói. A mi hazánkat minden kinccsel megáldotta a természet. De jöttek emberek, akik azt mondták: adunk nektek ruhát és cipőket, kerékpárokat és autókat, adunk nektek civilizációt, de elvisszük helyette természeti kincseiteket. Nem, nem... Elfelejtették megkérdezni, hogy mit szólunk a dologhoz. Így aztán nemrégen, amikor azt mondottuk, ebből az üzletből pedig elég, mit láttunk? Nincs fejlett iparunk, nincs mire támaszkodnunk. A barátainkra próbálunk hát támaszkodni... — Igen, Majundála a barátaitokra támaszkodtok. Tudom, azok az emberek, akikről beszéltél, nem voltak a barátaitok. Azok oda mentek lakni hozzátok, és oda vitték a hivatalnokaikat, hogy a természeti kincsek begyűjtése minél tökéletesebb rendben folyjon. És katonaságot is vezényeltek falcaitokba, kaszárnyákat és erődöket építettek országotokban, hogy ha gazdagságtok ellenére éheznetek kell, ne merejetek elégedetlenkedni. — Így volt. A katonaság pedig harcolt közülünk az elégedetlenkedőkkel, vagy ahogy ók mondták, a „lázadókkal”. Mintha lázadó lenne az, aki a földjére betörő idegen ellen küzd. Pedig nekik, a hivatalno-
