A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-03 / 27. szám

Emil Manov: Mandulaágacska K város felett sirályok re­pültek ezen a különösen csen­des, rózsaszínű fényben úszó februári reggelen. Alacsonyan szálltak a háztetők felett, érdes rikoltásokat hallattak, s az áttetsző, napfényes levegő­ben úgy csillogtak szárnyaik, mint fehér villámok. Zajtala­nul, simán ereszkedett lefelé, s buta csodálkozással forgat­ták hosszúcsőrű fejüket: ta­vasz lenne már?... A tavasz mindig a tengeren jön, s legelőször erre a part­ra száll. De eddig még sohasem érkezett meg ilyen korán. így hát az emberek hitetlen öröm­mel fogadták ezt a napfényes reggelt: megcsálja-e őket az idő, betör-e újra holnap reg­gel az északkeleti szél az ut­cákba. elsötétül-e ismét a ten­ger, s vajon a szürke tajték emelkedni fog-e a hullámtörő mögött? Most a tenger friss, zafír­kék színű. Magasról nézve olyan, mint egy hatalmas cet­hal, mely az égnek veti hátát. A cet messzi tájakról úszott ide, és most megpihen a sárga homokon, a barna sziklák tö­vében. Sima háta enyhén ha­bos a kimerítő utazástól. Ké­sőbb megnyugszik majd, és a városig csak valami érthetet­len egyhangú suttogása hal­latszik el, mintha félálomban emlékezne a rettenetes viha­rokra a hideg tengeren, az északi fény szürkés hajnalai­ra az áttetsző jéghegy-csavar­gókra ... Egy feketeszemüveges fia­talember állt a tenger partján a kis famólón és a tengert nézte. Sapka nélkül állt ott, nyakán mint valami kötés, szí­nevesztett, zöldes sál tekere­dett. Moszatok s a messzeség illatát hordozó nedves, hideg szél játszott sötét hajával. A fiatalember kinyújtotta te­nyerét, ujjait ki-behajtogatta, mintha el akarná fogni a szél simogatását, s meg akarná őrizni tenyerében a sós ned­vességet. Aztán hosszasan el­nézte a tengert. Előbb, amikor a város magasabb részéből megpillantotta valóban kék volt, s misztikus cethalra ha­sonlított, de ahogy a mólóra ért — végeláthatatlan mező terült el szeme előtt, s a me­zőn fehér lóhere virágzott... Tekintetét elszakította a látó­határtól - a rét eltűnt. Für­ge, göndör hullámok futottak felé, felemelkedtek, majd a móló vasán megtörve lehul­lottak. És neki úgy tetszett, mintha a móló felemelkedne, és elmerülne a zöldeskék víz­ben, ő pedig nagy igyekezet­tel úszna a világos horizont felé. Gyenge szédülés ringatta — a szél illatától s ettől a messzeségekbe sikló úszástól — és így szeretett vol ía ma­radni örökké, hallgatva a hul­lámok puha dobbanásait. Egyszer csak minden látható ok nélkül megrezzent. Elsza­kadt álmaitól, szétnézett. A tenger kihalt. Jobbra, a hul­lámtörő mögött egy kisebb hajó és néhány vitorlás árboca meredezett. Az öbölben, az átellenben levő félsziget köze­lében, két sötétszürke aknara­kó hajó meg három-négy ka­tonai motoros szundikált. Ki­halt a part is — csak néhány sirály sétálgat a holt moszatok sötétlő csíkja és a víz között. A nedves homokon ottmaradt a sirályok lépteinek csipkés nyo­ma, amelyet aztán a hullám egy lökéssel eltörölt. A fiatalembert mintha meg­nyugtatta volna a környező üresség, hátat fordított a ki­kötőnek és levette sötét szem­üvegét: a part mellett a víz fűszínben játszott, az ég kékje megritkult és magasabbra emelkedett. Letekerte sálját, kinyitotta övét ócska, megsár­gult ballonján, kigombolkozott. A szél nyomban széttárta ru­hája szárnyait, bekúszott az inge alá és kellemesen csik­landozta testét. A fiatalember becsukta szemét, soványka, okos arcán mosoly jelent meg. „Hadd fújjon — suttogott, mint aki magányában megszok­ta hogy magában beszéljen. — Hadd ... Hiszen most búcsú­zom a tengertől. Ki tudja, mikor látom újra. Talán nem láthatom már sohasem ..." Mohón tekintett a fénylő messzeségbe, de ez a „soha" egy * pillanatra felhővel borí­totta el a találkozás örömét. „Nagyon egyszerű" — mond­ta a fiatalember, és mosolyog­va hallgatta saját hangját. Nyugodtan, sőt merészen csen­gett: lelke mélyén nem hitte, hogy valójában ilyen „egysze­rű" mert csak huszonkét éves volt, és-az ember, amíg él, so­ha sem hisz a halálban. Szerelmes a tengerbe. Mel­lette növekedett, őt rajzolta — eleinte csak ceruzával, és vízfestékkel, majd vászonra — minden változatában, és színében, évszakonként. Miután anyjával a fővárosba költözött, minden lehető alkalommal visz­szatért ide, mert úgy érezte, csak itt él igazi életet. Mennyi megindultságot és riadalmat, mennyi kínt és tiszta örömet élt át ezeken a napsütötte partokon, egy kövön ülve, pa­lettával az ujján ... Mikor az akadémiára került, meg volt győződve, hogy csak egy hiva­tás lehetséges — vászonra vin­ni a tengert fenséges gyen­gédségét, elfogni változó szép­ségének csodálatos pillanatait. Becsukta szemét és csak va­lami kékes, megfoghatatlan, csalóka fény szűrődött keresz­tül szemhéján. Minden a nap és a víz érzetévé változott, és 6 így gondolkozott : milyen kevés is kell ahhoz, hogy az ember boldog legyen: egy da­rabka kenyér, kék ég a feje felett, és néhány festék. Uj­jai sóvárogtak az ecset után. Hónapok óta nem festett, ujjai talán el is nehezedtek, csuk­lója elvesztette könnyedségét. Sajnos, egy olyan világban, ahol sokaknak száraz kenyerük sincs, az ember nem gondol­hat csak a művészetére ... A fiatalember valami gyen­ge zajra, amely elütött a hul­lámok hangjától, megfordult. Egy férfi jött. lefelé az ösvé­nyen a partra, szemére húzott sapkában. A fiatalember be­gombolta kabátját, feltette szemüvegét és sálját. Várt egy kicsit, majd megnézte óráját, és könnyen előredűlve, kezét ballonja zsebébe dugva, meg­indult a part felé. Most ismét olyasvalakire hasonlított, aki hosszú ideig betegeskedett, és most jött ki először tiszta levegőt szippantani. A sétány végén elhaladt a férfi mellett, közben a szemüveg rejteke mögül gyors pillantást vetett rá. Ismeretlen ... „Mégsem kellett volna ide­jönnöm — gondolta, miköz­ben a parton lépegetett. — A nap könnyelművé tett..." Majdnem egy éve minden út­ját az a szükségszerűség hatá­rozza meg, hogy ne tegyen semmi fölöslegeset és észre­vétlen maradjon. De most na­gyon sokáig, teljes húsz vagy talán harminc napig élt egy padlás poshadt félhomályában és fullasztó hőségében, így ma reggel először lépve utcára, a nap kicsalta a partra. Annyira elhatalmasodott rajta a feb­ruári reggel szépsége, szinte már nem is sajnálta, hogy la­kást kellett változtatnia, ép­pen az elutazás előtti napon. Egykori osztálytársa, aki rej­tegette, az utóbbi napokban nyugtalan lett — sejt valamit az apja, gyanús személyek ólálkodnak a ház körül. Este, kerülve a fiatalember tekin­tetét, nyíltan megmondta, hogy nem maradhat tovább náluk, s a fiatalember megértette: a félelem erőt vett a lelkiisme­retén. A félelem pedig rossz tanácsadó. Meg aztán az osz­tálytárs többet is tett érte, mint amennyit várni lehet va­lakitől ezekben a borzalmas időkben. A fiatalember lassan lépke­dett a város keleti része felé, s közben arra gondolt, hogy holnap találkozik azzal az elv­társsal, aki majd elvezeti a partizánokhoz. Ott más élet várja, eltűnik az az átkozott érzés, hogy veszedelem lesel­kedik rá, és minden egysze­rűbb, világosabb lesz: ezen az oldalon vagy te, melletted elv­társad, szemben pedig az el­lenség. De itt, soha nem tud­hatja az ember, honnan jön a baj, és ez megtépázza az ide­geket. íme, most is megrez­zent: két lovas csendőr tűnt fel vele szemben. Erőt kellett vennie magán, hogy feléjük ne forduljon, amikor elhaladtak mellette. Az utca tele emberekkel, el­gondolkozva sietnek, vagy sé­tálnak, erről-arról beszélget­nek, nevetgélnek. Az egyik ház ablakából mama veszekszik a fiával, amiért kiszökött játsza­ni, mielőtt leckéjét megtanulta volna. A fiú dühösen veti oda a bigét barátainak. Két gim­nazista lelkesen gesztikulál: régi film, de jó, meg aztán micsoda titokzatos nő ez a Greta Gabro ... A fiatalember­nek úgy rémlett, mintha ezek az emberek egy másik világ­ban élnének. Nyugodtan jár­nak-kelnek, nem rejtik el ar­cukat, van saját lakásuk, sa­ját ágyuk. A világ sorsa nem érdekli őket, — amíg nem érinti a kenyerüket, meg a bő­rüket ... Egy pillanatra az el­hagyatottság keserű érzése fogta el: körülötte minden olyan idegen attól, ami őt él­teti. Ó, mikor mehet végig szülővárosán nyílt arccal, büsz­ke, szabad emberként... Farkát játékosan csóválva vadászkutya szaladt feléje. Fe­hér-barnás színű, foltos, lógó­fülű. Okos szemével várako­zóan nézett rá, torkából türel­metlen csaholás tört elő. A fia­talember lehajolt és tenyerével végigsimított a kutya erős 10

Next

/
Thumbnails
Contents