A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-03 / 27. szám

Emil Manov: Mandulaágacska K város felett sirályok repültek ezen a különösen csendes, rózsaszínű fényben úszó februári reggelen. Alacsonyan szálltak a háztetők felett, érdes rikoltásokat hallattak, s az áttetsző, napfényes levegőben úgy csillogtak szárnyaik, mint fehér villámok. Zajtalanul, simán ereszkedett lefelé, s buta csodálkozással forgatták hosszúcsőrű fejüket: tavasz lenne már?... A tavasz mindig a tengeren jön, s legelőször erre a partra száll. De eddig még sohasem érkezett meg ilyen korán. így hát az emberek hitetlen örömmel fogadták ezt a napfényes reggelt: megcsálja-e őket az idő, betör-e újra holnap reggel az északkeleti szél az utcákba. elsötétül-e ismét a tenger, s vajon a szürke tajték emelkedni fog-e a hullámtörő mögött? Most a tenger friss, zafírkék színű. Magasról nézve olyan, mint egy hatalmas cethal, mely az égnek veti hátát. A cet messzi tájakról úszott ide, és most megpihen a sárga homokon, a barna sziklák tövében. Sima háta enyhén habos a kimerítő utazástól. Később megnyugszik majd, és a városig csak valami érthetetlen egyhangú suttogása hallatszik el, mintha félálomban emlékezne a rettenetes viharokra a hideg tengeren, az északi fény szürkés hajnalaira az áttetsző jéghegy-csavargókra ... Egy feketeszemüveges fiatalember állt a tenger partján a kis famólón és a tengert nézte. Sapka nélkül állt ott, nyakán mint valami kötés, színevesztett, zöldes sál tekeredett. Moszatok s a messzeség illatát hordozó nedves, hideg szél játszott sötét hajával. A fiatalember kinyújtotta tenyerét, ujjait ki-behajtogatta, mintha el akarná fogni a szél simogatását, s meg akarná őrizni tenyerében a sós nedvességet. Aztán hosszasan elnézte a tengert. Előbb, amikor a város magasabb részéből megpillantotta valóban kék volt, s misztikus cethalra hasonlított, de ahogy a mólóra ért — végeláthatatlan mező terült el szeme előtt, s a mezőn fehér lóhere virágzott... Tekintetét elszakította a látóhatártól - a rét eltűnt. Fürge, göndör hullámok futottak felé, felemelkedtek, majd a móló vasán megtörve lehullottak. És neki úgy tetszett, mintha a móló felemelkedne, és elmerülne a zöldeskék vízben, ő pedig nagy igyekezettel úszna a világos horizont felé. Gyenge szédülés ringatta — a szél illatától s ettől a messzeségekbe sikló úszástól — és így szeretett vol ía maradni örökké, hallgatva a hullámok puha dobbanásait. Egyszer csak minden látható ok nélkül megrezzent. Elszakadt álmaitól, szétnézett. A tenger kihalt. Jobbra, a hullámtörő mögött egy kisebb hajó és néhány vitorlás árboca meredezett. Az öbölben, az átellenben levő félsziget közelében, két sötétszürke aknarakó hajó meg három-négy katonai motoros szundikált. Kihalt a part is — csak néhány sirály sétálgat a holt moszatok sötétlő csíkja és a víz között. A nedves homokon ottmaradt a sirályok lépteinek csipkés nyoma, amelyet aztán a hullám egy lökéssel eltörölt. A fiatalembert mintha megnyugtatta volna a környező üresség, hátat fordított a kikötőnek és levette sötét szemüvegét: a part mellett a víz fűszínben játszott, az ég kékje megritkult és magasabbra emelkedett. Letekerte sálját, kinyitotta övét ócska, megsárgult ballonján, kigombolkozott. A szél nyomban széttárta ruhája szárnyait, bekúszott az inge alá és kellemesen csiklandozta testét. A fiatalember becsukta szemét, soványka, okos arcán mosoly jelent meg. „Hadd fújjon — suttogott, mint aki magányában megszokta hogy magában beszéljen. — Hadd ... Hiszen most búcsúzom a tengertől. Ki tudja, mikor látom újra. Talán nem láthatom már sohasem ..." Mohón tekintett a fénylő messzeségbe, de ez a „soha" egy * pillanatra felhővel borította el a találkozás örömét. „Nagyon egyszerű" — mondta a fiatalember, és mosolyogva hallgatta saját hangját. Nyugodtan, sőt merészen csengett: lelke mélyén nem hitte, hogy valójában ilyen „egyszerű" mert csak huszonkét éves volt, és-az ember, amíg él, soha sem hisz a halálban. Szerelmes a tengerbe. Mellette növekedett, őt rajzolta — eleinte csak ceruzával, és vízfestékkel, majd vászonra — minden változatában, és színében, évszakonként. Miután anyjával a fővárosba költözött, minden lehető alkalommal viszszatért ide, mert úgy érezte, csak itt él igazi életet. Mennyi megindultságot és riadalmat, mennyi kínt és tiszta örömet élt át ezeken a napsütötte partokon, egy kövön ülve, palettával az ujján ... Mikor az akadémiára került, meg volt győződve, hogy csak egy hivatás lehetséges — vászonra vinni a tengert fenséges gyengédségét, elfogni változó szépségének csodálatos pillanatait. Becsukta szemét és csak valami kékes, megfoghatatlan, csalóka fény szűrődött keresztül szemhéján. Minden a nap és a víz érzetévé változott, és 6 így gondolkozott : milyen kevés is kell ahhoz, hogy az ember boldog legyen: egy darabka kenyér, kék ég a feje felett, és néhány festék. Ujjai sóvárogtak az ecset után. Hónapok óta nem festett, ujjai talán el is nehezedtek, csuklója elvesztette könnyedségét. Sajnos, egy olyan világban, ahol sokaknak száraz kenyerük sincs, az ember nem gondolhat csak a művészetére ... A fiatalember valami gyenge zajra, amely elütött a hullámok hangjától, megfordult. Egy férfi jött. lefelé az ösvényen a partra, szemére húzott sapkában. A fiatalember begombolta kabátját, feltette szemüvegét és sálját. Várt egy kicsit, majd megnézte óráját, és könnyen előredűlve, kezét ballonja zsebébe dugva, megindult a part felé. Most ismét olyasvalakire hasonlított, aki hosszú ideig betegeskedett, és most jött ki először tiszta levegőt szippantani. A sétány végén elhaladt a férfi mellett, közben a szemüveg rejteke mögül gyors pillantást vetett rá. Ismeretlen ... „Mégsem kellett volna idejönnöm — gondolta, miközben a parton lépegetett. — A nap könnyelművé tett..." Majdnem egy éve minden útját az a szükségszerűség határozza meg, hogy ne tegyen semmi fölöslegeset és észrevétlen maradjon. De most nagyon sokáig, teljes húsz vagy talán harminc napig élt egy padlás poshadt félhomályában és fullasztó hőségében, így ma reggel először lépve utcára, a nap kicsalta a partra. Annyira elhatalmasodott rajta a februári reggel szépsége, szinte már nem is sajnálta, hogy lakást kellett változtatnia, éppen az elutazás előtti napon. Egykori osztálytársa, aki rejtegette, az utóbbi napokban nyugtalan lett — sejt valamit az apja, gyanús személyek ólálkodnak a ház körül. Este, kerülve a fiatalember tekintetét, nyíltan megmondta, hogy nem maradhat tovább náluk, s a fiatalember megértette: a félelem erőt vett a lelkiismeretén. A félelem pedig rossz tanácsadó. Meg aztán az osztálytárs többet is tett érte, mint amennyit várni lehet valakitől ezekben a borzalmas időkben. A fiatalember lassan lépkedett a város keleti része felé, s közben arra gondolt, hogy holnap találkozik azzal az elvtárssal, aki majd elvezeti a partizánokhoz. Ott más élet várja, eltűnik az az átkozott érzés, hogy veszedelem leselkedik rá, és minden egyszerűbb, világosabb lesz: ezen az oldalon vagy te, melletted elvtársad, szemben pedig az ellenség. De itt, soha nem tudhatja az ember, honnan jön a baj, és ez megtépázza az idegeket. íme, most is megrezzent: két lovas csendőr tűnt fel vele szemben. Erőt kellett vennie magán, hogy feléjük ne forduljon, amikor elhaladtak mellette. Az utca tele emberekkel, elgondolkozva sietnek, vagy sétálnak, erről-arról beszélgetnek, nevetgélnek. Az egyik ház ablakából mama veszekszik a fiával, amiért kiszökött játszani, mielőtt leckéjét megtanulta volna. A fiú dühösen veti oda a bigét barátainak. Két gimnazista lelkesen gesztikulál: régi film, de jó, meg aztán micsoda titokzatos nő ez a Greta Gabro ... A fiatalembernek úgy rémlett, mintha ezek az emberek egy másik világban élnének. Nyugodtan járnak-kelnek, nem rejtik el arcukat, van saját lakásuk, saját ágyuk. A világ sorsa nem érdekli őket, — amíg nem érinti a kenyerüket, meg a bőrüket ... Egy pillanatra az elhagyatottság keserű érzése fogta el: körülötte minden olyan idegen attól, ami őt élteti. Ó, mikor mehet végig szülővárosán nyílt arccal, büszke, szabad emberként... Farkát játékosan csóválva vadászkutya szaladt feléje. Fehér-barnás színű, foltos, lógófülű. Okos szemével várakozóan nézett rá, torkából türelmetlen csaholás tört elő. A fiatalember lehajolt és tenyerével végigsimított a kutya erős 10