A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-17 / 29. szám

Garamon innen - Garamon túl A cigánytelep kihaltnak látszott, csupán az ólhoz láncolt fehér bundás jelezte vad csaholással érkezésünket. - Takarodj, — kiáltott Nyemcsek Mihály, a kálnai cigányisko-Nyemcsek Mihály, a jó tanító la tanítója. S a kutya felfigyelve az Ismerős hangra, meghunyászkodva bújt be az ólba. Ekkor már megmozdultak a tarka, piros-rózsás függönyök, gyerekorrok tapadtak az ablakok üvegéhez s kíváncsi férfiszemek fürkésztek bennünket. Sulka fogadott bennlinket. Sulka megjárta Ostravát, 2lllnát, építkezéseken dolgozott. — Mikor mehetek már munkát keresni, tanító elvtárs? — tette fel a kérdést Nyemcsek Mihálynak. — Huszadikán jár le a zárlat, addig majd kerítek valami munkát a számodra. — Elővette kis noteszét s gömbölyű betűkkel feljegyezte: Sulkának huszadikára munkát biztosítani. — De a munka közel legyen, hogy naponta hazajöhessek — köti ki Sulka. Bagara, az apósom, most temette el a második asszonyt. Tífuszban halt meg. — Es a falon függő vörös cédulára mutat. — Négy apró gyerek maradt utána. Azért voltam kénytelen otthagyni Zsolnát és az asszonnyal együtt hazajönni. Az asszony majd gondjukat visall. Meg aztán munkaidő után, szeretnék az épülő házunkon is dolgozni. — Fejével a Garamhídon túlra, a falu felé bök. Engem a vörös cédula nyugtalanít, mely huszadikáig tiltja a belépést a telepre. Amint futva végig pillantok a portákon, majd mindenütt ott éktelenkedik a vörös folt az ajtófélfa mellett. — Nem értem — fordulok Nyemcsek Mihály felé. — Sulka a faluban épülő házukról beszél és itt ezek a vörös cédulák. — Múlt, jelen s jövendő furcsa egyvelege ez a telep — állapítja meg találó tárgyilagossággal. Hogyan keletkezett a tífusz — vetem fel a kérdést, csak úgy mindenkinek, gondolván, válaszolja meg az, aki arra hivatva érzi magát a már közénk gyűlt férfiak közül. — Aft mondják, hogy a víztől kaptuk — próbálja bizonygatni egy alacsony vékonybajuszú. Ez azonban nem hangzik valami meggyőzően. Az orvos mást mond — szúrom közbe mosolyogva. — Nem tudjuk — húzza meg a vállát egy kövérkés. - Nem ettek valami elhullott állatból? — tapintok óvatosan a gyöngéjükre. Pillanatnyi csönd. A kövérkés a földet nézi, a vállát vonogatva zsebre tett kézzel hátat fordít. A többlek zavartan topognak s fújják cigarettájuk füstjét. Elnéznek a fejem felett. Amelyikkel összeakad tekintetem, az elmosolyodik. Hallgatnak. A csönd kezd kínos lenni. — £n nem ettem semmiből, — töri meg a némaságot a huszonnégyéves Tibi, három gyerek apja. Nálunk nem volt senki beteg. A többlek hallgatnak. Nem tudom, árulónak tartották-e Tibit, vagy szerencsés embernek. A ház mögül most köszön ránk Balázs, a vajda. Sürü ósz a haja, vastag, fehér a bajúsza. Ám nem csak az teszi a vajdát vajdává. Viselkedésében, tartásában is van valami megfontolt, apró sünszemelben ott bujkál az a fondorlatos észjárás, amit a tisztség megkö-Tlbl Billájával a rozzant ház elolt vetel, az ügyes-bajos bonyodalmak intézésében. Most kezet szorít Nyemcsek Mihállyal. Látszik már az üdvözlésen ls, hogy sok a közös dolguk. — Balázs, maga nem emlékszik, azelőtt is volt tífusz? Az öreg zttldszalagos vadászkalapját a szemébe húzza, aztán annak a karimája alól pislant a múltba: — Nem tudom mi volt, tlfusz-e vagy más. Pusztulás volt, hát pusztultunk — veti oda Nyemcsek Mihálynak. — De most beoltottak minket, — mondja Tibi. — Be bizony — állítja valamennyi. — Csak már dolgozni mehetnénk — türelmetlenkedik a kisbajuszü. Négy hete egy tapodtat sem mozdulhattunk. — Ha a tanító elvtárs nem volna, nem ls tudom, hogy főznénk — szól közbe Billa, Tibi felesége a küszöbről. Minden nap ó hozza Ide az élelmet a falu boltjából. Meg a lajtról is ő gondoskodik, hogy naponta hozza a friss vizet a szövetkezet kocsisa. Nyemcsek Mihály ezt már nem hallja, benyit az egyik piroscédulás házba. Közrefogta a sok apróság. Cigányul megy a szóbeszéd. A tanító cigányul kérdezget Pinkáról. A most elárvult hétéves Pinka előkerül. Elsős. Fekete, sima hajú, kicsit vézna kislány, nemrég hlmlős volt. Tekintete kissé riadt. Halkszavú. Kurtán felel a kérdésekre. Zsebemből kiveszem a celofánzacsköt, mely színes tarka édességgel van tele. Kínálom Pinkát. Gondolom ettől felvidul. Nem is nyújtja felém a kezét. Én a tenyeremen meg-megrázom, feldobom a sok színes édes golyót, hogy ingereljem. Nem segít. Csak amikor Nyemosek Mihály anyanyelvén unszolja az elfogadásra, félszegen tartja oda a markét, megköszöni, aztán kisomfordál az udvarra. — Nyissátok ki az ablakot, nehéz itt a levegő — tanácsolta barátságosan — a virágot meg öntözd meg — szölt oda egyik tanítványának és szakértelemmel vizsgálgatta az asztal közepén álló cserép zöldjét. — Az ott Bagara, az özvegy ember — mutat Nyemcsek Mihály egy falon függő fényképre, amelyről katonakorából mosolyog ránk a ház t'.ra. — Most nincs itthon, kivételesen — hivatalos idézésre távozási engedélyt kapott tőlem. Távozási engedélyt ad a tanító, [gy van ez a kálnai cigánytelepen. Tibi és Billa háznézőbe invitál bennünket. Eleget teszünk a meghívásnak. Kicsi a szoba, talajos és bizony a tisztaság körül is akad hiba, Egy sertéscomb és egy darab karaj az ajtófélfa mellett függ a meszelt falba vert szögön, csak úgy tajtaratlanul legyek, bogarak j. éöájára. Ott lóg, éppen azon s helyen, ahol a szomszédház vörös cédulája. — Nézze — botránkozik meg Nyemcsek Mihály — ha nem lennék itt naponta — s a lógó húst jkasztja a szegről. — Nincs szltéd? — pirit rá Blllára. Az aszszony szó nlükül előkeríti. — Ez Kell a tisztaság a ház nem valami kényelmes ötüknek — teszem Tibi fülébe a taplót. — Kaptunk lakást a bérházban — a második emeleten — s a falu felő pillog. De ,.. — nyel egyet és Billájára sandít — ő nem akarta. — Miért? — kérdezem csodálkozva. Az asszony kuncog, aztán Tibire néz: — Mondja meg ő. Tibi ls hallgat. Nyemcsek Mihály mosolyog aztán, hogy senki sem szól, hát ő mondja: Azt mondja Billa, hogy mit csinálna ő az urak között, ő oda nem való. — Meg aztán én ls úgy határoztam — próbálja enyhíteni Billa bűnét Tibi, hogy egyedül lakunk Majd én segítek építeni — mondja Sulka apósának majd egy házban. Mondtam Is a öelyi nemzeti bizottságon, megfizetem a lakbért... Én úgy érzem, hogy Tibi Bllíáját védi. Btglóékhoz nézünk be utoljára. 3lglóék háza tája tiszta, takaros. Senki sem kívánkozik úgy el s településről, mint éppen Iboly, Blgló felesége. Ö a település legszebb asszonya. Csehországban városban laktak. Ogy emlékezik erről az Időről, mint élete nagy élményéről Idegen neki már Itt minden. Az az érzésem, hogy ő is az Időt lesl a küszöbön, amint itt áll négy tiszta gyermekével. És az idő nem várat magára soká. — Még nyolc nap a fogság, emüerek — jelenti ki búcsúzóul a tanító. — Akkor fogjunk neki — mondja a vékonybajszú — addig kfnyelmesen elvégezzük. Csákányodat, baltákat kerítenek elő, s szemünk előtt kezdik meg egy ház lebontását. — Tegnap hurcolkodott egy család Öbarsra, be a faluba, hit lebontják — magyarázza Nyemcsek Mihály. Elnézem, mily egyszerűen végeznek mindent. Ugylátszik, ez ennek a rendje. A Garam hídjáról pillantok vlszsza a telepre. Akkor horpad be nagy robajjal a lebontott ház fedele. A szúette gerendák és s padlás agyagpora gomolyogva takarja el a mozgó emberek raját. A hidon túl, a faluszélen Bagara házának beton alapjai már állnak. A kő, a tégla összehordva már Háza beleilleszkedve a község házsorába, hátat fordít majd a cigánytelepnek. Az öreg Bagara talán még csinál egy ablakot, mely a régi cigánytelepre nyílik a Garamon túlra. De a most elárvult kis Pinka három testvérével, bizonyosan a ház első kapuján lép ki majd az életbe arra a nagy útra, mely Itt a jövőbeli Bagara porta előtt ágazik szét a szélrózsa minden irányába és visz az Ismeretlen, tág végtelen felé. POVAZSSZKY NORBERT