A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-25 / 52. szám

Még néhány perc és sötétség borul a szobára. Az és a karosszéken könyhevemek; köröskörül papírjegyzetek - a lámpft üvegszeme vüágtalanul mered a félhomályba. Az utcát, melyben lakom, Rózsa utcának hívják, noha végesvégig szürke kockakövek éktelenítik. Fát nem lelsz a közelben, és csengő madárdalra is hiába vársz. Az ablakokból az égboltnak csak egy keskeny sávja látszik. Sötét van. Egyedül vagyok. Kél az Orion, e csodás szépségű téli csillagkép. Ez az a pillanat, amely az embert a távoli szférákba ragadja — ez az a pillanat, amikor az ember szívesen elmereng az életről, a földi és földöntúli dolgokról. Nagy időket élünk. Mindaz, ami az emberiség történetében szép és nagyszerű volt, mintha napMnkbqn érné el tetőfokát. m Rakéták, mübotbtKk^ggndolkodó'' számológépek :.. MindéWa^ emberi lángelme káprázatos cákotáéa.* Lehet még jobbat, lehet még többet — kérdezzük hitetlenkedve. Igen, lehet — sőt, kell is! Mert van még valami, ami ennél több, jóval több, és ez az ember. A legnagyszerűbb dolgok és tettek önmagukban véve és önmaguk számára nem érnek semmit; értelmük csakis akkor van, ha az embert szolgálják. Ezért hát a prométheuszi küzdelem, ezért hát a természet erőinek igába fogása. Jól tudjuk azonban, nem minden ember szívében lobog e nemes prométheuszi tűz. Sajnos, sokaknak homlokát még a régi farkaserköldsök bélyege rútítja. Ám ezeknek napjai meg vannak számlálva. Az emberiség őstörténetének utolsó szakaszát járja. Nem is olyan régen az átlagos életkor röpke 30—40 esztendő volt csupán. Akkor azonban még nem tudták, hogyan lehet több élelmet előteremteni, hogy lehet hatásosabb gyógyszereket gyártani. Most mindez már nem probléma többé. És mégis szerte a világon emberek ezreit gyötri az éhség, pusztítják a különféle betegségek. — Segítsünk rajtuk, mentsük meg őket, hisz van rá lehetőségünk — tör fel a kiáltás. Igen, van, azaz lenne, ha a liizsákmányolók, a farkaserkölcsök e megtestesítői is úgy akarnák. Ám ők mást akarnak; egy új, egy minden eddiginél pusztitóbb háború kirobbantásán mesterkednek. Háborúk nélküli világ — izzanak felém a hófehér betűk a széken fekvő könyv boritólapjáról. „A legtöbb halálnem — írja könyvéi egy angol fizikus, Bernal professzor melyet ez ideig az emberek a term) törvényével, vagy az isten akaratával. gyaráztak, nem egyéb, mint gyilkosság} vagy öngyilkosság! ' Ha az emberek nyomorban kénytelenek élni és ezért idő előtt elhaláloznak, akkor ők éppen úgy gyilkosság áldozatai — folytatja Bernal professzor —, mintha atombomba tépte volna szét, rendőrgolyó pusztította volna el, vagy gázkamrákban mérgezték volna meg őket. És ha a szerencsésebb országokban szívbajban vagy rákban pusztulnak el az emberek, akkor ezek — anélkül, hogy tudnák — öngyilkosságot követnek el. Az ölte meg őket, amit megettek, vagy az, amit az életben elkövettek! így tehát, társadalmi szempontból ítélve meg a dolgot, az elhalálozások nagy részét gyilkosságnak, vagy öngyilkosságnak minősíthetjük — érvel az angol tudós, majd így folytatja: — Ha b társadalom a háborús kiadásoknak csupán egy töredékét orvosi kutatásokra fordítaná, mindezeket a szomorú tényeket kiküszöbölhetnénk. Sőt, az is kétséges — folytatja —, hogy természetes, azaz végelgyengülésből származó halál egyáltalán létezik. Számos esetben bebizonyították, hogy egyes idős emberek életét tíz, sőt még ennél is több évvel meg lehet hosszabbítani. Mindebből tehát az következik, hogy — nem tudjuk, hol az emberi élet meghosszabbításának határa." Igen — mindnyájan élni akarunk, mégpedig soká, a lehető legtovább. Túl kell élnünk saját halálunkat. S hogy ez nem ílom, hanem élő valóság, azt legjobban /az 1944. március 3-án elhunyt Valentyin •rpanov szovjet katona esete bizonyít-Az említett napon Cserpanov súlyosan megsebesült. Röviddel kórházba szállítása után halálos kimenetelű sokkot kapott. Érvérése nem volt kitapintható, lélegzése elállt, reflexei nem működtek, szíve megszűnt dobogni — beállt az ún. klinikai halál. Két perc múlva az orvosok egy speciális készülék segítségével mesterséges légzést alkalmaztak. Drámai feszültségű percek következtek. A halállal folytatott elkeseredett küzdelmet végül is siker koronázta — Cserpanov életre kelt! Túlélte saját halálát. Sötét van. Az Orion már a szemközti háztetők fölött tündököl. Egyedül vagyok. De mégsem, úgy érzem, itt van velem a szobában Alekszej Tolsztoj hőse — Losz is. Izgatottan ülünk a rádió mellett, fejünkön fülhallgató. Az óra mutatója csigalassúsággal kúszik előre. „ó, te idő, lázas szívverésünk, dermesztő térségei a roppant világűrnek!... De ni csak, a kagylóból halk suttogás szűrődik fülünkbe. Losz hirtelen eltakarja a sxemét. Ojból halljuk a távoli, nyugtalanító, halk suttogást. Valami furcsa szó ismétlődik. Nem értjük. Losz feszülten figyel. Zajtalan villámként hatol át tudatán a felismerés, a távoli hangfoszlány értelme: ,Hol vagy, hol vagy, hol vagy, Világűr Fia? ..." Megszűnt a suttogás> Losz tágranyílt szemekkel mered maga elé... Aelita hangja, a szerelemé, az örökkévalóságé; a vágyakozás hangja ez, mely betölti a világűrt és hív, kérve kér, kiált — hol vagy, hol vagy. szerelmem ..." Hová is jutottunk, hová röpített bennünket a művész fantáziája? Sötét van. Egyedül vagyok. Az Orion magasan áll az égbolton. A lámpa világtalan üvegszeme hirtelen Me/gfényesedik. Ismét a valóság világábah^Aogyunk, hol az emberiség gigászi kirim^h^t folytat egy jobb, egy emberibb lövőért, mely csakis egy háború nélküli! békés világban valósulhat meg. A kommunizmusban! Nagy álmok korában élünk. A döntő tettek koráSan. A huszadik században. — vr —