A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-17 / 29. szám

Mács József: Két finánc között Nehéz fába vágom a fejszém. Elmondom, hogyan kerültem el 17 éves fővel hazulról. Tudják-e, mit jelent á szülőfalu határától távolodni és nagyon messze elveszni egy más országban? Magam sem tudom, milyen szándék kakaskodott bennem, nem is gondolkoztam róla. Elég annyi, hogy készültem a hosszú útra, miután apám beleegyezett, hogy szerencsét próbáljak. Ám a hűség kedvéér illő megjegyeznem, hogy nem hajolt szívesen az elgondolásom felé. Amikor indulás előtt ismételten előálltam elhatározásommal, hogy tanító leszek, ezt mondta: — Nyughatnál, fiam. Nem neked találták ki a betűt. .— Hát kinek? — kérdeztem. i— Annak, aki szereti. így álltunk bizony apámmal hadilábon, azon az emlékezetes nyárutón, a háborút kővető második esztendőben. Mert azon az úton, amelyikre én készültem rálépni, két ország színeit mutató sorompó feküdt keresztben. Még szerencse, hogy a gyermeknek rendszerint nemcsak édesapja van, hanem édesanyja, nagyanyja, és mindenféle rokonsága, akik úgy megkötözték az atyám nyelvét, hogy meg sem próbált többé ellenkezni. Egyetértett az úttal, sőt az utolsó napon segített is. Persze, csak olyanformán, hogy többször figyelmeztetőleg emelte fel az ujját. — Aki elmegy, nézzen szét jól, nehogy itthon hagyja, amire esetleg szüksége lenne. Aznap tehát fürgén széttekintgettem. És minél lejjebb hanyatlott a nap az ég tiszta boltozatán, annál jobban meresztettem a szemem. Számba vettem a dolgokat, mit is hagyok itthon. Kezdtem a lombok árnyékában lustán elnyújtózkodó faluval, amely elég széles völgy közepén feküdt; meg a temérdek sok gyalogúttal, amely keresztül-kasul szelte a mezőt és elvezetett mindenüvé: az erdő sürűbbjébe, a réteken szelíden tántorgó folyóhoz, a gyümölcsillatos udvarokhoz, a dinnyeföldek bokraihoz és a derék szántó-vető emberekhez, akik apámmal értettek egyet inkább, mint anyámmal és lépten-nyomon azzal zaklattak, hogy minek nekem a betű. Mire végére értem a felsorolásnak, nem hagyva ki a számításból pajtásaimat sem, akikkel kedves leányarcokat őriztünk emlékünk tiszta albumában, már nem is nagyon láttam, annyira elhomályosodott a szemem. Ténferegtem ide-oda a konyhában, s nagyon nekikeseredtem édesanyámmal. Összefolyt a könnyünk, és én nem is tudom, mennyire jutunk a búsulásban, ha nem siet a. segítségünkre apám. Ő ült le hozzánk az asztalhoz, az istállóból jövet, amikor már igazán nehéz volt a szívünk és két nagy tenyerét a térdén elfektetve, ilyen vigasztalót mondott: — No elég legyen Ne sírjatok. Főleg te ne sírj, anyja. Hazajön ő úgyis. Nem adok neki egy éjszakát és kopogtat az ajtón. Mert tudomásom szerint a fináncot nem azért fizetik, hogy az eget kémlelje. Ezek a szavak valamelyest megvigasztalták anyámat. Ámbár a kétségbeesést is feltámasztották benne. Ugyanis, ha elcsípne a finánc, egyszerre vége lenne vágyálmának, hogy tanító legyek. Jöhetnék vissza a faluba és járhatnék tovább a kőművesekkel, apámékkal, mint ahogy eddig is tettem. Nagy szótlanságban ültünk és olyan csendben, mintha finánc állna az ajtóban. Apám többször ki is ment, szétnézett az udvaron, meg megint bejött. Nyugtalanul viselkedett. Aztán megérkezett nagyapám s négyesben néztünk a konyha frissen mázolt földjére. Persze, a csodásnak képzelt várost láttuk, tanulásom színhelyét, valahol a csendes folyású Bodrog partján. Múlt az idő, gyorsan futottak a percek s észre sem vettük, hogy a tüzes napkorong hirtelen kialudt és a Rima tájáról szél kerekedett. Az este hamuszürke pernyéit szórta a falunkra. Érezhetően nőtt a csend s benne az izgalom. — Készülhettek — mondta nagyanyám. Mindenki hozzányúlt valamihez. Apám a hátizsákot vette fel, anyám a kézitáskát, nagyanyámnak csak annyi volt a dolga, hogy körülöttünk tipegjen. Kilódultunk a faluból. Az ötszáz főnyi lélekből egy most kivált, de ez sem hivatalosan távozik, és főleg nem úgy, hogy törölni lehetne az élők leltárából. Még az elköltözöttek listáján sem tüntethetik fel a nevét. Senkinek sem szóltunk az útról, a töltést sem választottuk kalauzunknak, a réteken keresztül tartottunk célunk felé. Az irányt csak a falvak apró fényei jelezték. Ma azt mondanám, mint a szédületes messzeségekbe száguldó rakéták lépcsői, úgy váltak el egymás után kiséröim. Először nagyanyám rögtön a falunk határában, aztán édesanyám, a harmadik község derekánál. Nagyon nehezen búcsúzott. Többször is átölelt, megcsókolt, s míg apám elfordult és cipője orrával a réti zsombékot háborgatta, addig ö könnyes hangon sugdosta: - Aztán jól tanulj és vigyázz magadra! - Már hogyne vigyázna. Csak menj nyugodtan haza — mondta apám anyámnak, és elindult. Én meg ballagtam utána. Mert ő egészen a túlsó oldalig szegődött mellém kísérőnek. Leütött fővel lépdelt előttem s olykor-olykor lelassított figyelmeztetni, hogy már csak három kilométer a határ. És hogy jobban teljen az idő, arról kezdett beszélni, ami a legjobban foglalkoztatta az eszét, a fináncról. - Nem jár az se örökké a földeken. Elbújik egy gödörbe, szundítani, vagy belefúrja a lábát valamelyik szalmakazalba. Bolond is lenne ébren tölteni az éjszakát — mondta. - Ha mégis elfognának, mit mondunk? — készültem a legrosszabbra. - Te akkor csak hallgass, majd én beszélek! Palástoltam a félelmemet, pedig rettenetesen csikart valami a hasamban. Sokáig mentünk a réten, egyszer aztán felkapaszkodtunk a töltésre és nem is tértünk le róla, csak a temetőnél, amely a határvonal fölötti dombon sötétlett akácaival. Ott a temető kerítésén jókora rést talált apám, amin bebújtunk szépen. A határszéli állomáson kocsikat tolattak: kiabálás, lárma, sípszó hangzott fel hozzánk. Apám ledobta válláról a hátizsákot és egy sírhantra ült. Én meg szétnéztem a vidéken. A Sajó ezüst csíkot húzott alattunk. Mindjárt a domb lábánál fahíd ívelt a folyón. Ezen kellett átmennünk és közvetlen a part mentén haladni lefelé, csak azután vágni neki egyenesen a kétkilométernyi távolságnak. Egyszerre nyugtalan lettem. 12