A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1960-12-11 / 50. szám
M egcsináljuk! Gaál János felemeli a fejét: — Biztos ? Kórusban jön a felelet: — Biztos! — Akkor jó! — bólint Gaál János és folytatja. — Azt hiszem, a Kondor Miska bácsi meg tudja csinálni a kapufákat, csak a pontos méreteket kell neki megadni. — Majd én elintézem vele — szól közbe a tanító. — Rendben van! Tehát a tanító úr elintézi a kapufákat. A rávaló anyagot majd a Józsi bácsi kiadja a raktárból... Továbbá a kultúralapból, veszünk két rend felszerelést, labdákat és a kapukra hálót... Hanem azt is el kell döntenünk, hogy milyen legyen a csapatunk színe? Nórád bácsi megköszörüli a torkát, belecsíp a bajszába és megszólal, de most tanácstagi minőségben: — Én aszondom, hogy kékfehér legyen! Rövid gondolkozás után elhangzanak a vélemények: — Nem rossz!... — Szép szín... — Legyen kékfehér! •— Mit szól hozzá a tanító úr? — Nekem is az a véleményen, hogy megfelel. Gaál János az öreg éjjeliőrre tekint: — Honnan jutott aszébe a kékfehér, Nórád bácsi? Az öreg megszelelteti a pipáját, körmével megnyomkodja benne a dohányt, és csak azután válaszol: — Míg élt szegény Imrém, hisz tudjátok, milyen nagy bolondja volt a futballnak?!. .. A harmadik faluba is elgyalogolt, csakhogy kergethesse a labdát, oszt nem ám bakancsban, hanem csak úgy, ahogy a világra gyütt — mezítlábosan. .. Jól emlékszem rá, éppen pünkösd hétfője volt, valahová készülődtek, oszt minálunk gyülekeztek. Igaz, csak amolyan mifajtánkből állott a csapat, mert a gazdalegények a fútba Hozástól húzódoztak. Elég abból annyi, hogy elibém áll az én Imre fiam, oszt olyan kékfehér csíkos, fene se tudja, mi volt rajta. Kopott is volt, fakó is, meg lyukas is, mint a rosta. Máig se tudom, hol szerezhette. Asszongya: „Ugye, szép, édesapám?"... Láttam a szeméből, hogy igen jól érzi magát abban a csizmamosóban, nem akartam elvenni a kedvét, osztán csak odamondtam neki, hogy szebbet se láttam életemben, örült az én Imre fiam, madarat lehetett volna vele fogatni... Hát ezért javaslom én a kékfehéret. .. A t'iatalabbja hallgat, az idősebbje bólogat: — Bizony úgy vot az!.. Jól beszélsz, Nórád. Gaál János szólal meg: — A gazdalegények is elfutballoztak volna, Nórád bácsi, meg jógamam is, de ha egyszer otthon nem hoztak rá törvényt, nem lehetett. Eleget mérkqztünk rfii este meg hajnalban az állatok körül az istállóban! — Sző se róla — vonja meg a vállát Nórád bácsi. — Mindenkinek megvolt a maga baja. Nektek is, nekünk meg duplán! > — Hanem jó volna a pályát körülkeríteni — kanyarítja vissza a szót a jelenbe az egyik fiatal. — Drótkerítéssel, mint ahogyan a szövetkezet gazdasági udvara van — toldja meg a gondolatot egy másik. — Min veszed a drótot, oszlopot? — örüljünk, hogy a szövetkezet felszerelést ve>z. — Az igaz, de mégse ártana a kerítés... Nem járnák a szekerek, traktorok, meg aztán tisztán is lehetne tartani... — Kerítés nélkül a facsemeték is tönkremennek: megrágják a nyulak, letapossák a tehenek. — Igaz, bizony, igaz... Kellene a kerítés. A tanító szava vet véget az elmélkedésnek. — Mident meg lehet oldani, fiúk!... A téli időszakban betanulunk két-három színdarabot, és a bevételből meglesz a kerítes. Ismét Gaál Jánosé a sző: — Egyszóval meglesz itt u3tok gém II. rész (16) minden. Tavaszra benevezhetünk a járási bajnokságba. Addigra megkapjuk a teherautót is, nem okoz majd gondot az utazás. — Csak egy baj van! — veti közbe a cigánybőrű, nyurga legényke. — Nincs kapusunk, legalább is jő nincs! — Jövőre már hazajön a Tibor Komáromból. — Haza, de mikor?... A gazdasági iskolában is csak június végén fejezik be a tanítást. Ki véd a tavaszi idényben? — Én! — tesz pontot a vita végére a tanító. — Addig, amíg a Tibor haza nem kerül, talán én is megfelelek a kapuban. — Hát ha a tanító elvtárs vállalja, akkor szüret! Gaál János igen jól érzi magát: — Látjátok fiúk, mindent meg lehet oldani, csak egy kis akarat és megértés kell hozza. Ugye, mennyi vita volt a kultúrház körül is, mégis leraktuk már az alapot. A pályát is kimértük, a többi munkát is elvégezzük. .. Sose feledjétek, hogy amit olyan nagyon akar az ember, előbbutóbb el is éri... A faluban delet harangoznak. Szedelőzködik a társaság. Mégegyszer körbe-körbe járnak a tekintetek, aztán lassú, kényelmes léptekkel elindulnak hazafelé. Már csak a kis Janika hasal a füvön, és merengő, álmodozó szemmel búcsúzik édesapja művétől. Lágy mozdulattal végigsimítja a tollkerítést, aztán felpattan és fürge lába a többiek után röpíti... Este. A magasban vadludak húznak gágogva. Mintha a fényporos tejútra akarnának térni. A dombok mögött már meggyújtotta lámpását a hold, hogy fényruhába öltöztesse a komor óriásokat. A faluban a vénasszonyok nyarának langya heverész. Erjedő must fanyar illata kószál a levegőben. Az alvégen harmonika szól, másutt lányok énekelnek, ám a dallamok külön utakon járnak. .. A Gaál porta csendes. Alszik a ház népe, kivéve Jánost. Az ólban emberi hangon horkol az ártány. Már most közel kétmázsás: jó tor lesz belőle. A trágyadomb körül csőrüket szárnyuk alá dugva alusznak a ludak. Mint pelyheles váru kosok, fehérlik a tollúk. Az udvar végében a csűr ajtaja nyitva áll: becsordulhat rajta a holdfény. János az illatos szénán heverész. Julisra várakozik. Ide jár hozzá esténként, itt a találkahelyük. Már vagy tízszer volt itt. Ide hozza a régi szerelme, meg a gyérek utáni vágya-János hanyatt fekszik, két karját a tarkója alá vetve párnának. Kender Julist várja, mégis Jolán körül járnak a gondolatai: „Hol, merre lehet?. .. Mit csinálhat most? Bánkődik-e, vagy boldog?..« Tényleg kivetette őt örökre a szívéből? Egy cseppet sem szeretheti?... Sose láthatja többé?..." A kertben csendesen fordul a kisajtó kallantyúja, majd léptek nesze meg szoknyasuhogás közeledik a csűr felé. Az ajtónyílás megtelik Julis alakjával. — Jó estét! — suttogja János mellé ülve. — Azt hittem, már el se jössz. — Itt vagyok, láthatja! — Látom... Csendesség öleli körül őket. János keze lassan Julis derekához csúszik. Az asszony teste engedelmesen omlik János mellé. Zizegve sóhajt alatta a széna. Julis a férfi mellére hajtja a fejét, mintha a szíve dobogását hallgatná. János az arcához emeli a kezét: könnytől nyirkos az asszony szeme alja. — Mi bajod, miért sírsz? Julis megfogja János kezét, és erősen magához szorítja: — Gyerekem lesz! Valami megremegteti János hangját: — Hát azért sírsz?... Hiszen. .. Könyörgés remeg Julis suttogásában: — Csókoljon meg! Itt, itt, a számat!... János oldalra fordul, félkönyökére támaszkodik: — Téged az bánt, hogy gyereked lesz? Azért sírsz?!... Az asszony két erös karja átfonja János tarkóját. — Hát nem érzi, hogy milyen nagyon boldog vagyok, örömömben sírok?! — Érzem, Juliskám! — súgja vissza János. (Folytatjuk) 11