A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1960-12-11 / 50. szám
Á első pillantásra nagy a rendetlenség, zűrzavar a különbözö munkaszakaszokon. Ám rövidesen minden a helyére kerül: A füzesgyarmati párttitkár A párttitkár a társadalom gépezetében az a fogaskerék, amely a legtöbbet fut és a legerősebben van Igénybe véve. A párttitkár sokat tehet és sokat kell tennie: könynyü öt becsülni és könnyű félreismerni, hiszen naponta emberek személyes problémáihoz és egyéni érdekeihez nyúl eligazító kézzel. Falun a párttitkár — a helyi nemzeti bizottság elnökével egyetemben — össze kötőkapocs ,a járás és a falu, az elgondolások és a megvalósítás között. A Jiontfüzesgyarmatl párttitkár Breza Mihály elvtárs. Ezt kérdezem tőle: — Mi lesz a téglagyárral, Breza elvtárs? Fog menni? Hontfüzesgyarmaton ugyanis téglágyár „keletkezik". Nem akarom azt mondani, hogy épül, mert ez magas kéményeket, kemencéket, füstfeliegeket és munkások tucatjait jelentené, míg itt csupán két fészerszerü deszkaépületről és öt munkásról van szó. ők — a deszkaépületek és emberek — alkotják a hontfüzesgyarmati téglagyárt, meg a kitűnő sárga agyag a kertek alatt. Azért ne gondoljuk, hogy nem működik. Működik az, de egyelőre még csak félkész, természetesen, a levegőn szárított téglát gyért. Egyetlen naftamotorjának pufogása naponta felveri a kertalja csendjét, téglaszaggató gépe vignn löki ki magából a nyers sártéglákat, csörömpöl a két csille — megy az üzem. „Téglagyár" — már ahogy itt mondják, bár egyelőre inkább valami manufaktúrák korabeli műhelyhez hasonlít. Kérdésemre a párttitkár csodálkozva nez rám. — Hogy lesz-e téglagyár? Már miért ne lenne? Az agyagunk kitűnő, tavaszra pedig égetőkemencéket építünk. Csak nem hagyjuk ebbe. ha egyszer elkezdtük, szégyenkeztünk kellene miatta. Igen, a falu egy kicsit megmosolyogta őket, amikor hírül ment, hogy téglagyárat akarnak építeni. A falu szkeptikus hasonló dolgokkal szembep, a téglagyár ügyében a párttitkárnak kell következetesnek és optimistának lennie. Meg Fábry Pálnak, aki amolyan vezető az üzemben és a HNB elnökének, aki gépésznek ment a gyár motorjához, csakhogy „menjen a dolog". — A falu nem látja meg mindig, hogy mi a hasznos a száméra, és mit kell megcsinálni, esetleges egyéni érdekek feláldozása árán ls. Kevesen tudnak faluméretekben gondolkozni, és még kevesebben tudják a közösség szempontjából megítélni a problémákat . — És ez baj? A párttitkár elgondolgozott. — Nem mindig, de néha igen! Ilyenkor úgy érzi az ember, mintha áttörhetetle.i gránitfalai döngetne a fejével. És ha nem elég kemény, kitartó, elkeseredik és elveszti a kedvét. — Te még nem vesztetted el, Breza elvtárs? Rám néz, szótlanul vállat von. — Igyekszem megtenni, ami tőlem telik. Ügy védem, a párttitkárok munkáját Ilyen kritériumok alapján is meg lehet ítélni: Hontfüzesgyarmaton megszólítottam egy apro gyereket az utcán. — Ki nálatok a párttitkár, te gyerek? A gyerek — hét-nyolc éves lehetett — habozás nélkül felelt: — Breza Mihály elvtárs! —du— Napról napra változik a hatalmas építkezés képe. Ha csak egy-két hét múlva is járna erre a fotoriporter - nehezen találná meg ezt a két érdekes acélkonstrukciót Itt eMoif oft... Akár hiszik, akár nem, itt valaha erdő volt. Igen, erdő, mégpedig nem akármilyen erdő; még az útonállók sem hiányoztak belőle, akik a Nyitrára tartó jámbor utasokat időnkent megsarcolták. Es ma, ember legyen a talpán, aki itt az erdők nyomalt felfedezi . .. Végsellye határában végeláthatatlan kukoricatáblák terpeszkedtek széltében-hosszában. Igen ám, de ezek a hatalmas kukoricások, akármilyen jól Is művelték óket, mégsem tudták biztosítani a rajtuk dolgozó népes családok megélhetését. És a környéken nemigen akadt munkalehetőség, ha csak valaki be nem állt a módosabbakhoz — cselédnek. Aztán jött a megoldás: a szövetkezet. Kevesebb munka — több kenyér! Ha azonban a vidék nem akart — szövetkezetével együtt — lemaradni, szüksége volt olyasvalamire, amiről azelőtt még csak nem ls álmodott senki. Iparra volt szüksége, mégpedig korszerű nagyiparra! Így lett a meg sem álmodott álomból valóság. A Georgl Dimitrov Vegyipari Üzem két évvel ezelőtt Vágsellyén lerakta egy hatalmas műtrágyagyár alapjait. Bár a gyár még csak a tervezők asztalán létezett, nevét: Duslo — már az egész köztársaságban ismerték. A bratislavai Dimitrov üzem elküldte mérnökeit, technikusait, hogy segítsenek államunk legnagyobb nitrogéngyárát felépíteni. Sokan közülük csak addig maradnak, mlg elkészül a gyár, de sokan végleg. Az utóbbiak közé tartozik Mezei elvtárs is, aki — mivel tornóci származású — csupán visszatér szűkebb szülőföldjére. Megkezdődött a gigantikus munka. Az üzem vezetősége felhívta a környék EFSZ-eit: bob csássanak rendelkezésükre fogatokat, szabadítsanak fel munkaerőket, mert mindem dolgos kézre nagy szükségük van. Igy kerültek az építkezésre a volt szövetkezeti tagok, a Hydrostav dolgozói — akik azelőtt duzzasztógátakat építettek a Vágón — és még sokap mátok. Bár a gátépítők eleinte nehezen szoktak bele ebbe a számunkra szokatlan munkába, mégis rövidesen behozták a lemaradást, és ma már mindnyájan teljesitik а megszabott tere vet. Am nemcsak ők igyekeznek — szorgoskodik itt mindenki. Építőmunkások és szerelók, technikusok és mérnökök egymással versenyezve azon fáradoznak, hogy minél előbb — 3962-re tervezik — üzembe helyezhessék a műtrágyagyár elsó részlegét. De nemcsak az építkezésen serénykednek: r.ttvinovban, Lovosicében, Ostravában és Bratislavában munkás és paraszt szülök gyermekei — az új tizem Jövendő .miiszaki káderei — lelkesen tanulmányozták a kémiát és a különböző gyártási folyamatok technológiáját, hogy mire a nagy mü elkészül, ők is (tudásuk legjavát nyújthassák az egyes munkaszakaszokon. Mert bizony nem kis dolgokról van Itt szó: a Duslo nitrogéng-ár —' ha teljesen elkészül — kapacitása csaknem akkora lesz, mint a köztársaság valamennyi műtrágyagyárának együttvéve. És ez, ugyebár, még napjainkban sem csekélység! Mezei technikus és Somogyi Márkus építönunkás megbeszélés közben.