A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-04 / 49. szám

Olvasni jó.. Ismerek egy fiatálembert. Nem árulom el a nevét. Alacsony, zömök legény. A szeszélyesen kanyargó' Vág partján pillantottam meg először. Nyár volt. Forró, tüzes, pezsgő nyár. Tizedmagával sütött a nap. És a parton vagy három-négyszáz fiatal. Mind csinált valamit, mind talált magának valami munkát. Az egyik lapátolt, a másik csákánnyal esett neki a szomjas földnek, a harmadik teherautóval járt... Egy nagy zajos megmozdulás volt akkor az egész virág- és földszagú völgy... Ifjúsági Gát épült Púchov felett! Ö egy dombon feküdt, apró kis szlovák települések házacskáitól messze. Kétszáz méterre a folyótól. És mintha csak ismeretlen szigetre menekült volna, mindent ledobált magáról, csupán egy árva kis úszónadrágot felejtett a testén. Illatos füvön olvasott. 5 olyannyira belemerült a könyvébe, hogy mármár ráléptem, mégse vett észre. Meg kellett szólítanom. — Tedd le azt a könyvet... beszélgessünk! Vonakodott sokáig, nem akarta teljesíteni kérésemet, ám amikor mégis meggondolta a dolgot, s becsukta a könyvet, bölcsen megjegyezte: — Olvasni nyugodtan jó, ez tény! Ez utóbbi szavainak nagyobb nyomatékot adott, mintegy sejtetvén, hogy most nem is ő mondta ezt az egyetlen mondatot, hanem a kezében tartott olvasmány egyik figurája. De hát ki az a figura? Melyik könyvben él, mi a szavajárása? Az tény, tény! Hol találkoztam én ezzel a szó járással? Persze, Solohovnál, az Üj barázdát szánt az eke című regényében. — Davidov! — mondtam ki a nevet boldogan. — No végre — enyhült meg egyszerre az arca. !gy kezdődött köztünk az ismeretség. Egy szovjet regény kapcsán. Fent a dombon, az ég mélykék búrája alatt, a nyári hónapok valamelyik napján. S amit akkor mindjárt megtudtam róla: Komáromi diák, nyolcadikos gimnazista, jeles előmeneteld, délelőtti műszakos a brigádon. Hajnalban kel, harmatos füvön nyargal a folyóhoz, tetőtől talpig végigmosdik, aztán beáll a sorba, nótaszóval vonul a betonkeverő gépekhez. Ennyi a délelőttje. S a délutánja? Veszi a kedves könyvét. Kifekszik vele a dombra Mert a csendet, a kényelmet, a nyugodtságot szereti, hogyha olvas. Itt meg nem zavarja senki. Teljesen kikapcsolódhat. A brigádosok lármája, zsivaja, kiabálása felhallatszik ugyan, de az semmi. A messziről jött hangok nem háborítanak. Naplementekor megy le a dombról, amikor már nem látja jól a betűket. A ködös messzeségben felparázslanak az első csillagok... Nagyon jó érzés sokat olvasni s a távolba nézni! — Melyik a legkedvesebb könyved? — Most az Üj barázdát szánt az eke. Ezt kölcsönöztem ki tegnap a könyvtárból. A múlt héten viszont azt feleltem volna, hogy Fagyejev Ifjú gárdája. Még régebben pedig Osztrovszkij könyvével. Az acélt megedzik-kel hozakodtam volna elö — Mégis? — Nehéz dönteni. Talán Polevoj Egy igaz emberét szeretem legjobban. Egyszer az osztályunkban szavaztunk az ifjúságnak ajánlott könyvek felett. Polevoj regénye kapta a legtöbb szavazatot. — Csak szovjet íróktól olvasol? Tagadólag rázta a fejét. Aztán magyarázatképpen elmondta, hogy mindent elolvas, ami a kezébe kerül. De nem szeret mindent. A filléres regényeket történetesen ki nem állhatja. Hanem az olyan regényeket, novellákat, elbeszéléseket, amelyek egyenesen az ö címére íródnak, és azért, hogy jobb legyen, szeresse hazáját, becsülje népét, a dolgozó embereket, küzdjön a derűsebb holnapért — mind a könyvespolcán tartaná. — A java szovjet könyvek ilyenek — szakítom félbe. — Éppen ezt akarom mondani... Mire idáig értünk a beszélgetésben, az este egészen közel jött hozzánk. Félve, tapogatózva kúszott fel lábunkig, majd szétterítette szárnyait a hullámzó vonulatokon. A fiú magára kapkodta ingét, nadrágját, papucsát és leszaladt a dombról. Lentről integetett nekem^-hogy kövessem. Nem eredtem utána. A sebes Vág másik oldalán apró tűzvirágok nyíltak, s az éhes lángnyelvek körül zengett a brigádosok éneke ... MACS JÖZSEF Walter Womacka: Traktoroslány SIMON LAJOS: Hegyi beszéd Úgy kellene már szíveiknek a béke, mint zuhogó esőben ázó testnek ágy menedéke. Feledni a harcot, a rosszat s hunyt szemmel gondolni a szépre. De jaj, bennünk már, mint a visszhang verődik, sikolt e felelet: Ameddig száll a lehelet, felednünk — sohase lehet! Motoz a föld alatt ma is gyökerünknél a féreg, kísértetek kísértenek: a tegnapi rémek. Hol vannak? Vannak. Cinek. Ügyelik egymás ibolyántúli hangját, mint denevérek, s ha lelnek sorainkon — sandán vigyorognak — a résnek. Ö, ember, te, aki magadat a tisztesség tornyára emelted oly könnyedén, szinte libegve mint pihe-könnyű terhet, lásd meg a csúcsról a gazt, aki ássa a vermet, ragadd torkon a bitangot, ne várd meg, amíg letepernek!