A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-27 / 48. szám

Nyugtalan vérű, de tűnődésre is hajlamos fiatalember, aki sehol sem találja a helyét, sem a Vörös téren, sem a Kreml udvarán, sem otthon, a Turista szálló halljában. Ellenben, ha mégis megállásra kényszerítik a körülmények, akkor nekidől a társalgó falának elmélázva, és homlokán végigfutnak a redők, keskeny, vértelen szája körül összeszaladnak a ránco)c, mélyen kék szeme felizzik. Prágából tart velünk, és csak Moszkvában ismerem meg. Régóta figyelem, régóta számontartom. Magas, vékony, szőke fiú, világosszürke nadrágban, fényes-fekete félcipőben és az ifjúsági szövetség ingében. Az ingen kitüntető jelvények két sorban. Már a természetét is elég jól ismerem. Szereti a tiszta, derűs napokat, az olyanokat, amikor egyetlen felhőrongyot sem lehet felfedezni az égbolton. Az esős délelőttöket vagy délutánokat viszont MÁCS JÓZSEF: — Egy lány vár rám... Idáig csak fényképről meg a leveleiből ismertem. Most látni fogom Leningrádban. — Leningrádi lány? — Nem, szverdlovszki. Egyszerre megértek mindent. Pihenőben, esős időben a lány foglalkoztatja képzeletét, azért nincs békessége. Leveleztek, fényképet cseréltek — és most találkoznak. Vajon, milyen lesz az első találkozásuk ? — És mért éppen Leningrádban találkoznak? Moszkva jóval közelebb, fele út a lánynak. A fiú megrántja a vállát. — Az ő kívánsága volt a tengerparti város. Nekem meg igazán mindegy, hát legyen a kedve szerint. Gyötör a kíváncsiság. Kérve kérem, meséljen a lányról. — Vagy inkább a megismerkedésükről meséljen — igazitok a szavaimon, s a fiúnak nincs ellenvetése. Jßdtuf, a föSeJwíatnáí szíve mélyéből utálja. Mert olyankor nem tehet barangolni, nem lehet elmerülni a moszkvai sugárutak emberáradatában, nem lehet frissen járni-kelni a főváros sétányain. Olyankor semmit nem lehet csinálni, csak tűnődni és valami szívszorító eseményre gondolni, mint ahogy ez a fiú teszi... Lám, ezen a borús, esős moszkvai napon is bent ülünk a szálló halljában, vagy a szobákban, s ó szintén köztünk, de nem ül le, a falhoz sem dől, tíz méter hosszú a helyiség, szélessége pedig nem egészen hat méter, ebben a zsúfolt teremben mozog örökké. Mások csendesen beszélgetnek, vagy egy lepedőnyi nagyságú újság olvasasába merülnek, esetleg savanyú szemmel bámulnak a csuromvizes ablakokra. Ő nem ezt teszi. Ű jár szüntelen és megállás nélkül, mint egy felhúzott falióra. Tik-takk, tik-takk! — Nem pihenne egy kicsit — lépek hozzá. — De igen, megpihenek, pihennem kéne — mondja zavartan, erőszakolt mosollyal, és vállát kínos-járadtan dóti a falhoz. — Mi baja? — kérdezem halkan. — Nincs semmi bajom. Csak szeretnék már tovább menni. Alig várom a holnapután reggelt, amikor megpillanthatom Leningrádot. — Megunta Moszkvát. — Ő, dehogy. Nem untam meg. Ellenkezőleg. Nagyon megszerettem. Olyan szerény ez a város, mint egy tizenhat -éves kislány. — Akkor miért türelmetlen? — Várnak rám. Ennyit mond, aztán elhallgat. Ámbár nem nyugszik meg. Izeg-mozog a helyén. És én úgy látom, megint elindulna, ha nem restellné. Nem szalad el, áll mellettem, szükülő szemhéjakkal, parázsló szembogarakkal, nyugtalanul. Közelről nézve erős, izmos fiú, széles pofacsontokkal, nagy kidolgozott tenyerekkel. — Kik várnak magára? — töröm meg a csendet, hogy a beszélgetést újfent elindítsam. — Hát, ha éppenséggel érdekli — sóhajt nagyot, és máris belekezdene a történetbe, de a vezetőnk megjelenik az ajtóban. Váratlanul érkezik, és rögtön bejelenti, hogy két autóbusz áll a szálló előtt, azonnal indulunk a Leninhegyre. Széjjel futunk a hallból. Én is az ajtóból kiáltok vissza. — Mikor találkozunk? — Holnap éjszaka, a vonatban — feleli a fiú. Valóban, másnap este közös fülkébe vonulunk és elnyúlunk a kemény ágyon. Én a földszinten fekszem, o felettem, az emeleten, könyökére emelkedve, búzakék melegítőben, nagy bodros füstkarikákat eregetve. Leningrád felé robog a vonat... Mintha megnyugodott volna, igen megfontoltan kezd hozzá a történethez. —Először is bemutatkozom. Nadok Károly a nevem. Zólyom vidékén születtem, szüleim ma is ott élnek, én ellenben három éve Ostraván dolgozom. Önként jelentkeztem a bányába, érdekelt nagyon ez a munka. Bánya, karbidlámpa, legényszállás. Most azonban nem beszélek ezekről. Ötvenhét márciusára térek egyenesen. Mert akkor kezdődött az ismeretség. Egészen kitavaszodott már, havat sehol nem lehetett látni a hegyeken, s befészkelt a nyugtalanság. Valami változást szerettem volna belevinni az életembe. Sokáig töprengtem, mi legyen az, míg végül rájöttem, szovjet kislánnyal fogok levelezni. Nem késlekedtem egy percet sem az első levél megírásával. A Komszomolnak címeztem, de már Nagya Petrovnától kaptam választ. A borítékon hátul cirillbetiíkkel ez állt: Nagya Petrovna Szverdlovszk Puskin u. 33. Megkezdődött köztünk a levelezés. Képzelheti, milyen feladatot vállaltam magamra. Néha az ember a legjobb barátjának sem bír öt sornál többet írni. Hát, ahol még ügyelni is kell minden szóra? Hogy szép legyen a levél és érdekes. .. Szerencsére, elég jól megtanultam a nyelvet, különösebb nyelvi nehézségeim nem voltak. — Miről szóltak az első levelek ? — Az első levelek ? - húzza jel a szemöí-' dökét. — Többnyire a munkahelyről. És ez simán ment nekem, hiszen, ha az ember hozzáül az íráshoz, egész oldalakat képes teleírni a munkájáról. Mert minden munkahelynek és foglalkozásnak megvan a maga szépsége. Négy teljes oldalon mondtam el neki, hogy bányász vagyok testestől-lelkestől. O ápolórió. Aztán, ahogy teltek a napok, a hetek, a hónapok, úgy lettek melegebb hangúak a leveleink. Egyre többet kérdeztünk egymásról. Kiderült, hogy mindketten szívesen járunk színházba, havonta legalább egyszer. Moziba hetenként. És rendszeres könyvtárlátogatók vagyunk. Változatosabb lett a leveleink tartalma. Hanem, amikor a külsőnk leírásához értünk'. Jaj. mennyit kínlódtam, míg odáig jutottam, hogy lekanyarítottam: — Száznyolcvan magas, kék szemű, szőke... De azért ezen is átestünk szerencsésen. Eltelt egy év s fényképeket cseréltünk. Máig is az asztalomon tartom Nagya képét. Nagy, bodros szőke haj, álmélkodó barna szem,, ennyit mondhattam róla a barátaimnak. A következő tavaszon rádöbbentem, hogy több ez a levelezés barátságnál, s ezt nem titkoltam el előtte. Ő is többnek tekintette. Kölcsönösen beismertük: szerelmesek vagyunk! Családi körülményeinkről kezdtünk levelezni. Megírtam, szüleim élnek, jól megvannak, édesapám éjjeliőr a szövetkezetben Ö viszont azt felelte, hogy félárva, édesapja elesett a Nagy Honvédő Háborúban. Édesanyja ellenben él, jó egészségnek örvend, üzemben dolgozik. .. Nem hallgattunk leghűbb óhajunkról sem: szeretnénk a valóságban is látni egymást. Milyen szívből írta! — Gyere, látogass meg, Karcsi... Találkozzunk Moszkvában vagy Leningrádban. Ha jól tudom, ezen a vonalon járnak legtöbbször a turisták. Én pedig minden hívó levelére azt válaszoltam: — Ha addig élek is, megyek! Persze előbb csak az apró kis ajándéktárgyak mentek. Hol én küldtem, hol a szüleim küldték. Mert már ők is tudtak mindent Nagyáról; tudták, hogy komolyan levelezünk és szeretjük egymást. Aztán egy év fordultával sor került az én utamra is. Amikor az indulás napjáról értesültem, nyombem tájékoztattam Nagyát. — Szeptember ötödikén, reggel hathúszkor érkezem Leningrádba. A főbejáratnál várj! Mi mást felelhetett volna? Sorai ixdósággal hancúroztak az örömtől. — Várlak, Karcsiba főbejáratnál. Már előző napon ott leszek a városban. Repülőn utazom Szverdlovszkból... Hát ennyi a történet. Nincs benne semmi különös, tálán érdekesség sincs benne. De nekem olyan kedves ez a história, hogy százszor elmesélném százszor újra kezdeném és npm unnék bele soha. — Nézze, milyen szép a hajnál az orosz mezők felett — ugrik fel a helyéről. — Nagyon szeretem a hajnalt, a hamuszürke eget! Maga is szereti? — Szeretem. Hosszan nézzük az eljutó erdőket, falvakat, embereket; közben az órám számlapjára pillantok. Öt óra harminc. Ötven perc múlva befut a gyors a pályaudvarra. És egy szőke lány ott várakozik a főbejáratnál. 14