A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-20 / 47. szám

Vojtech Mihálik A lázadó Jób (Részlet) Jób Ágyamhoz kötöztél, niert a magam nyomorát s testvéreim ínséges életét gyűlölöm, mert nem akarok olyan világot, amilyet te akarsz, s arannyal korteseid torkát nem tömöm. Viharban, a sötét éj szárnya alatt ébredt fel bénaságom, de ébredő lelkemet már nem érte el. Fájdalmak ostorával korbácsolsz s én fenséges füledet ostromlom a dac könnyeivel! Akarod, hogy megátkozzam fogantatásom éjét és ordítsak, mint kétségbeesett híveid sokasága: Bárcsak maradna egyedül ez éj s nem nyílna benne a dal virága. De erről az éjszakáról himnuszom még meghallhatod. Addig csak kemény szavakkal kérdlek: Az életet, a fényt mért azok adják a szegénynek, akik maguk is keserű kedvvel élnek? Az éhezők hívó szava miért hull a mélybe, és a szél füledhez mért csak jóllakott dicsérettel suhan? Bizony, gyorsabban kél sóhajom, mint ahogy megjön az étel, s mint áradó víz — zúgó, bömbölő a szavam. Elitaz A fájdalomtól feldagadt a szád, a te beszéded káromló és kemény. Pedig boldog az ember, kit az isten keze büntet, akit az ö korholása ér. Édes az értelem sötétsége. Mily szerencse, hogy benne felébred az alázat! Nézz reám: szörnyű éji látomás közepette — ha az emberekre mély álmok szállnak — félelem s rettegés tört rám és csontjaim vitustáncot jártak, s mikor elhaladt előttem a szellem, lúdbőrös lett a testem, mert tehetetlenségem szolgája vagyok én s szívem nyugodt, ha nem kell, hogy bátor legyen a tettben. A bolondot megöli a harag s a kisdedet megfojtja a gyűlölet. Nem tudjuk tán, hogy ok nélkül nem történik semmi, s a fájdalmat nem a föld termi meg? Jób Csalatkoztál bennem, mert ereimben felfedeztem vérem, mely felbuzog, mint a tüzes láva. Ha a saját képedre alkottál, az igazságosság lisztjét mért hintetted szívem asztalára? Stefan Prukner fametszete Mért engedted megismernem az igazságot, melyet te sem ismersz, az éneket, melyet meg nem értesz? Ha a te műved vagyok, magadra haragudj hát! Ha korbácsolsz, üss agyon egyszerre s ne nevess az ártatlanok kínján. Ne dobáld rám a kötelesség köveit, ha nem tudod megmagyarázni jogodat. Napjaim úgy futottak, mint gyümölccsel rakott hajó, vagy dús zsákmány után repülő szirti sas, Minden tettemtől féltem, tudva, a bűnösnek meg nem bocsátasz; rettegésben éltem. S ha még ezekután is istentelen vagyok, hiába miért törekedtem? Mért tudom elválasztani a jót a rossztól, ha ' eleve eirendeléd, hogy belőlem rossz legyen? Mért téptem fogammal a húsom s lelkem mért hordom a tenyeremen? Lándzsákat szegeztél körém, lágyékon sebeztél és beleim kiontottad a földre. Sebet sebre adtál s rámtörtél, mint gonosz óriás, tehetetlenül dühöngve. Testemre ruhát zsákból varrtam s hamut szórtam fejemre, az örömödre, te önző, kegyetlen! Örülj: nézd, az arcom a sírástól feldagadt s szemhéjamra a halál árnyéka lebben. Azt mondtam a gennynek: te vagy az apám. A férgeknek: Ti vagytok az anyám s nővéreim nekem. Fulladj hát kínjaimba, lelkem őrlő szúja, földemre tolakodó idegen! Fordította: OZSVALD ÁRPÁD 13 /