A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-13 / 46. szám

Ünnep Martoson A felszabadulás óta Martoson sok minden megváltozott. Megváltozott az emberek viszonya társadalmi rendszerünkhöz, és megváltoztak maguk az emberek is. Azok az emberek, akik a felszabadulás után minden újjal szemben bizalmatlanok voltak, ma tudatában vannak, hogy amit termelnek és amit építenek, az az ő javukat szolgálja. Ennek köszönhetik, hogy az EFSZ, melyet a járás legrosszabb szövetkezetei között emlegettek, ma a jók közé emelkedett. A szorgalmas munka mellett a martosiak a kultúráról sem feledkeztek meg. Még 1954-ben elhatározták, hogy a művelődési otthont kibővítik; az alapot le is tették, de az építkezésre csak 1960-ban került sor. Ebben az évben az EFSZ gazdaságilag megerősödött, vagyis a termelési tervet eddig hiánytalanul teljesíti. A művelődési otthon megnyitása alkalmával a HNB elnöke, Nagy László elvtárs köszönetet mondott mindazoknak, akik az építési munkálatokban részt vettek. A legtöbb segítséget az egységes földművesszövetkezet vezetősége és a Csemadok helyi szervezete nyújtotta — állapította meg Nagy elvtárs. Az elért eredmények azért váltak lehetővé, mert a párt, az EFSZ vezetősége, a HNB, a társadalmi szervezetek és az iskola igazgatósága szorosan együttműködnek, a község minden problémáját közösen intézik. Ez a kollektív vezetés biztosíték arra, hogy a martosi EFSZ a jók közül hamarosan a legjobbak közé kerül. Ezelőtt kénytelenek voltunk a gépipar részére golyóscsapágyakat importálni, ma önellátók vagyunk ezen a téren. A Dőlni Mecholup-i ZKL Üzem a tavalyi termeléshez képest negyven százalékkal emelte produktivitását, hogy a fokozódó követelményeket ld tudja elégítené Jirina Nyklovi ellenőrzi a csapágyakat. mezőkön kezdődött a dolog, a / I íakovicei cukorgyárban folytató/ \W dott, no és a többit majd meg- '} / w

tudjátok, ha lesz türelmetek végig olvasni ezt az Írást. „Imsi"... - ösztökélte Omár, a karaván vezetője tevéjét, melynek két oldalán egy-egy jókora csomag lógott. Omár és a tevék a marokkői homoksivatag egyik ismert, kitaposott karavánútján ballagtak. A tevék oldalán hetven kilós zsákok, Made in Czehoslovakia felirattal. A zsákokban, kék papírban — amilyenekbe az iskolás gyerekek a füzetüket csomagolták, amikor még nem ismerték az igelitet — süvegcukor. Egyik süveg olyan, mint a másik. Cakovicei cukor. Mialatt a karaván homokos, forrő útján ballagott, a íakovicei cukorgyárban is melegük volt az embereknek. Mert ugye két kilogrammos süvegcukrot készíteni, ez nem nehéz dolog. De a csomagolásukhoz évről évre ötezer métermázsa kiváló minőségű búza- vagy rozsszalmát szerezni, ez már nem tréfadolog. És akkor hol vannak még a minőségi csomagolóspárga ezer méterei és a normalizált zsákok. íakovicéből évente millió süvegcukor utazik Marokkóba. És a casablancai megrendelőnek szigorú, meghatározott igényei vannak; ennyi és ennyi süveg cukor legyen egy zsákban, ennyi legyen a szalma, előírják azt is, milyen legyen a papírzsák anyagának a sűrűsége és a spárga — amellyel a csomagokat átkötik — hossza és erőssége. Omár tehát nógatta állatait, a tevék ringatózva ballagtak és a karaván célhoz ért. A púpos állatok térdre ereszkedtek, és a fehér burnuszos férfiak megszabadították őket terhüktől. A kék papírba csomagolt fehér cukorkúpokra, ahogy kicsomagolták őket, rásütött a forró afrikai nap. De Omár, a karaván vezetője — bár a fizetését már megkapta — egyre csak várt és nem készülődött elmenni. Néhány barátságos szót váltott az ismerős hivatalnokokkal, ezáltal mintegy lélekben megerősítette önmagát — * és várt. A íakovicei mezők szalmájára várt, a visszafelé vezető úton ez lesz majd a tevék takarmánya és hajtóanyaga. A spárgából és a kötelekből, a csomagolóanyagból — amely Omár és társai jutalmazásának egy részét képezi — készítik majd a tevék kötőfékjét, szőnyegeket, kiváló minőségű szandálokat és az ördög tudja, hogy még mit! Amire nincs szükségük, azt pedig eladják más, idegen vidékek vándorainak. Most tehát tudjuk, hogy miért csomagolják olyan szigorúan és gondosan, előírások szerint a Marokkóba exportált cukrot, de nem tudjuk még, hogy van ez a többi cukorral, ameiy huszonegy országba utazik szerte a nagyvilágba íakovícéről. Pedig elég baj van vele. Annak ellenére, hogy közönséges cukorról van sző csupán, melynél — pl. a gépipar gyártmányaival összehasonlítva - csak a színével, formájával és az édességével szemben vannak követelmények. Nyugaton könnyen oldódó cukrot akarnak, a Szovjetunióban pedig éppen ellenkezőleg, mert ott a teát a fogak közt tartott cukron át szűrve isszák. A norvégek - talán takarékossági kampányt indítottak, talán egyéb okok késztetik rá őket -meglepő, de így van, tabletták formájában kapják tőlünk a cukrot, amelyekből négy darab ér fel egy kockacukorral. Angliába nem kékesre festve küldjük a cukrot, Svájc viszont csak így kéri, ultraimarinnal kékítve - talán a tengereket juttatja eszünkbe, amelyek nincsenek nekik. A Kanári szigetek üzletembere jutazsákokba csomagolva kéri a cukrot, Portugáliába négy, Málta szigetére ötrétü papirzsákokban küldik. Nem sikerült megállapítani, hogy aztán mit kezdenek ezekkel a zsákokkal, de ha akarják, hát legyen nekik! Más ország más erkölcsöket és más szokásokat jelent. És a íakoviceiek, akik tavaly elnyerték a példás exportüzem címet, igyekeznek kielégíteni a különféle követelményeket, mert a mi jő cukrunkért más, számunkra jelentősebb jőkat kapunk. « Bizony a medvemamának ls sok gondja van a „gyermekeivel", akár csak más mamiknak, amíg felneveli őket. A berni állatkert Ursula mamája járni tanítja három csemetéjét.