A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-06 / 45. szám

a járási jogorvos várószobájában zX ülünk. Komor hely, az alakok félhomályba vesznek; a fehér ajtó mögött fúrógép zümmög, műszereket rakosgatnak. A dobhártya itt érzékenyebb, mint máshol, az ember minden kis zajra felfigyel, s szorongva várja, mikor mozdul a kilincs, mikor szólítják a következőt. Lüktet a halánték, nyirkos a tenyér. Már csak hárman vagyunk. Velem szemben két középkorú asszony várakozik. A soványabbik görnyedten, szótlanul ül a lócán. A másik többször megszólítja: beszélgetéssel szeretné enyhíteni a helyiségben uralkodó feszültséget. Ám hiába próbálkozik, szomszédja nem válaszol a szavaira. Mozdulatlanul ül, a várószoba tisztára mosott kövét nézi. Egyszerre váratlanul sírva fakad. A másik néni csodálkozva néz rá. — Mi baja kedves? Az asszony nem tud felelni, arcát zsebkendőbe rejti. Pár pillanat múlva jelnéz, szeme vörös a sírástól. — Idegbajom van — mondja. — Ne tessék haragudni. Nagyon félek az orvostól. S csöndes szavakkal, zsebkendőjét gyűrögetve elmondja szomorú történetét. 1944 őszén angol bombázógépek jelentek meg a város fölött. Éppen a konyhában főzött. Mikor meghallotta a gépek zúgását, első gondolata az volt, hogy hároméves kislánya az udvaron játszik, le kell futnia érte. Nem ijedt meg nagyon, hiszen a repülőgépek csaknem minden nap elhúzták a városka fölött, de bombázás egyszer sem volt. A tűzhely szélére tolta a lábasokat, s a kezét törölte, amikor szörnyű robbanás reszkettette meg a levegőt. Füle felfogta a zajt, de gondolkodásra nem volt ideje, Emberek között mert a légnyomás a konyha falához lódította. Ugyanakkor hallotta, hogy az ablak üvege a konyha kövére hullik. Fájdalmát elnyomta a szívbehasító rémület: a bomba a ház közvetlen közelében robbant föl — mi történt az udvaron tartózkodó gyerekkel? Felkelt a káról, és az üvegdarabok közt kirohant a konyhából. Leszaladt a lépcsőn, arra sem volt / GYURCSÖ ISTVÁN: Szőlőhegyen Csendesen sír a nyers fa, halni készül, zsugorodik, görbül, jaj, nincs kegyelem. Nevet a láng, a parázs fölmosolyog: bronzruhát ölt az ősz a szőlőhegyen. Nyárs pattan a tűzön, kés éle villan, seregély csörög és feketerigó; tüzek égnek, őszi őrtüzek égnek, vadkan horkan, riaszt a szőlőkaró, őrt áll, hegyén háborús sisak kiállt, másikon kiszolgált kalap, köpönyeg: leng a szélben, leng a gyönge védelem, fura pásztorok — a gazda már öreg, a szél meg ifjú, minden reggel ifjabb, nevet és siet az őszi hajnalon, a nyers fa sír, és zsugorodik, görbül... nézem a tüzet, a szelet hallgatom: játék a szél, az ősz — akinek játék — itt kint az őrség már érzi a szelet, Apám meg én egy rossz kunyhó küszöbén ülünk, szemünkbe a tűz fia nevet, szüretelő lányokat idéz a láng, szívünket befesti ifjú, pirosra: egy élet zsugorodik Apám mögé ... és potyog a szó a földre, a porba. Komisz venyigék kötik, idehúzzák a bozótok közé, hogy ássa, ássa ... Égesd fel tűz e galagonya erdőt! A madár, a szél háromszor kiáltsa: Gyertek e marék, hitehagyott földre, hallgassátok csak a tüzek énekét, vállaltokon, erős férfiak, nők, puttonyt hozzatok, s benne ekét, ekét! 14 ereje, hogy lánykáját nevén szólítsa. Lába reszketett, a félelem csaknem megdermesztette. Az udvaron megállt, s kimerülten dőlt a ház falához. A kislány a fal tövében guggolt. Arca inkább meglepetést tükrözött, mint félelmet. Fölötte a falban számos lyuk éktelenkedett-, a bomba pontosan a .gyerek fölé vágta repeszdarabjait. Ha a kislány a robbanás előtt feláll, megölik a testébe fúródó szilánkok. — Akkor kaptam az idegbajt — mondja a sovány asszony. — Több orvos kezelt ... Már jobban vagyok... De ilyenkor, ha ilyen helyen vagyok — a rendelő ajtajára mutat —, nem tudok uralkodni magamon. A homályos várószobára mély csönd ereszkedik. — Milyen jó — mondja végül a másik asszony —, milyen jó, hogy béke van, hogy elmúlt a háború... S e pillanatban kint a kórház folyosóján megszólal a hangszóró: „Ma délután három órakor a klubteremben keskenyfilmmel illusztrált ismeretterjesztő előadást tartunk a kórház dolgozóinak. Az előadás címe: Hogyan védekezzünk atomtámadás esetén ..." Azt hiszem, a fentiekhez semmit sem kell hozzáfűzni. Esetleg ennyit: Ha egy játékfilm vágója két ilyen képet ragasztana össze — úgy, ahogy most az élet az emlékeit mesélő asszonyt és a hangszórón köözvetített hírt egymás mellé illesztette —, azt mondanánk: hosszú töprengés után agyalta ki a hatásos megoldást... * * * A fejérhajú, beteg anyókának fát hoztak ma délelőtt. A teherkocsiról a kapu előtt, az utca kövére hányták le a súlyos, méteres hasábokat. Az autó elrobogott. Az anyóka a kapuban állt, s tanácstalanul nézte a jókora ja halmot. Kezét összekulcsolta a mellén, valamit halkan motyogott: nem tudta, mitévő legyen. Az égen felhők gyülekeztek. Ha ittmarad a fa, megázhat. De különben sem hagyhatja éjjelre az utcán, hiszen valaki, akár tréfából is elhordhatná. Az anyóka lehajolva nézegette, melyik fához nyúljon. Ösz hajába belekapott a szellő. Végül megfogta az egyik darabot, s nagynehezen lehúzta a többiről. A fa kicsúszott a kezéből, a járdára esett. Az anyókát megkarcolta egy szálka; eres, reszkető kezét szeméhez emelte. Aztán újra lehajolt, felemelte a hasáb egyik végét s a kapu felé húzta. A kapunál ismét kicsúszott a kezéből. Kimerülten dóit a kapufélfához. Ekkor feltűnt az utcán N-né — aki tejért indult a városba —, kezében kannát tartott. Mikor az anyóka mellé ért, megállt, letette a kannát és lehajolt ezért a hasábért, amely a járdán feküdt. Bevitte az udvarba, s betette a kátránypapírral fedett fatartóba. Mikor kijött, és a második darabért nyúlt, az anyóka megszólalt. — Behordom én, behordom én lassan ... De N-né csak mosolygott, s bevitte terhét. Négyszer-ötször jordult, aztán karórájára nézett: — Sajnos, mennem kell — mondta, s kezébe vette a kannát. De akkor már odaért a közelben lakó szabó, aki a városból tartott hazafelé. Ledobta kiskabátját, és nem is szólt addig, amíg a fahalom felét be nem hordta. — Most már mennem kell — mondta. — Dél van. Vár a feleségem. — Köszönöm, fiám, köszönöm — szólt az anyóka. S még mielőtt a fahordást folytathatta volna, kerékpár fékezett le a ház előtt. A gyár felé igyekvő építész már meszsziről látta a szabó munkáját és távozását. A kerékpárt lefektette az út szélére, kalapját feljebjj tolta a homlokán. — No, néni ezzel a maradékkal már én tréningezem. — Köszönöm, köszönöm — motyogta az anyóka. A kapuba kapaszkodva nézte, hogyan hordja be az építész a ját az udvarba. A fiatal jávorfákon már sárgultak a levelek. Az öregasszony hajával szelíden játszott a gyönge őszi szél. Kis idö múlva eltűnt az utolsó fahasáb is az úttestről. A segítő megtörölte homlokát, kezet nyújtott, s felpattant a kerékpárra. - Az anyóka utána nézett. Nézte, nézte a kerékpározó férfit, míg el nem tűnt a kanyarban. — Köszönöm, köszönöm — motyogta halkan maga elé. Aztán köhécselni kezdett, majd megfordult és beballagott a házba, hogy megmelegítse a kihűlt ebédet. VERES JÁNOS