A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-23 / 43. szám

Beke meg is próbálta. A jegyzőt sem sikerült megpuhítani. — Külömb gyereket is nevelhettél volna — volt az utolsó szava Bekéhez. Könyv nem volt. Pista szeptember elején mégis ráült az összefoltozott kerekű, rozsdás biciklire és megtette az első húsz kilométert az iskolába. Vidáman, zajosan teltek el az első napok. Aztán kezdődött a rendszeres tanítás, szükség volt a könyvekre. Pista hol az egyik, hol a másik szomszédja könyvébe nézegetett. Nemsokára megkezdődtek a feleltetések. Pistának is felelni kellett történelemből, de nemigen tudott. Végső mentségül azt hozta fel, hogy nincs könyve. A tanár szárazon megjegyezte: — Akinek nincs könyve, ne járjon iskolába. Mire a fiú hazaérkezett, már vacsoránál ült a család, és szürcsölték a köménymagos levest. Pista nem ült az asztal mellé. — No, mi van, fiam — kérdezte az anyja. — Csak nem vagy beteg, hogy nem jössz vacsorázni? — A gyerek nem szólt egy szót sem, csak lesütött szemmel ült a lóca végén. — No, nyögd ki már, mi bajod — szólt rá az apja. Pista megmondta, mit mondott a tanár. Abbamaradt az evés. Beke két kezébe temette arcát. Mit mondjon ennek a szegény gyereknek, amikor egy fillér sincs a háznál. Aztán felemelte a fejét és feleségére nézett, aki konyhaköténye csücskével törölgette szemét, majd fiára esett tekintete; neki is végtelenül szomorú volt az arca és fénytelen a mindig égő fekete szeme. Összeszorult a szíve és lenyelt egy keserű könnyet. A fullasztó, néma csendet kopogtatás zavarta meg. Kerekes bácsi lépett be egy csomaggal a hóna alatt. — Jó estét — köszönt vidáman. — Veletek meg mi van — nézett végig a családon. — Olyan bánatos képet vágtok, mintha lagalábbis a kecskéteknek tört volna el a lába. — No, mi baj, ki vele — fordult Beke felé. — Ugyan hagyja, Kerekes bátyám... A keserves mindenséget ennek a cudar világnak! — robbant ki belőle. — A szegény ember fiából csak kocsis, béres vagy kecskepásztor lehet, mert az ember még azt a nyomorult könyvet sem képes megvenni. Kerekes bácsi nem szólt semmit, csak bontogatni kezdet a csomagot. — A pártgyülésen beszélgettünk a Pista gyerekről. Aztán S én vén diák, szívem fölemelem... Több mint négy esztendeje, hogy utoljára így együtt voltunk. Négy esztendő nem nagy idö, de ebben a mi rakétaléptekkel száguldó világtörténelmünkben éppen elég ahhoz, hogy épp csak világracsodálkozó, épp csak éredni készülő, frissiben leérettségizett, tizenhét-tizennyolc éves fiúk, leányok' négy esztendő alatt komoly, valóban érett férfiakká, asszonyokká váljanak. Egy kisváros, egy iskola reménységei vagyunk. Tornaija első magyar maturánsai. Első fecskék. Valahányszor hazavet a sors szülőföldemre, valahányszor végigmegyek Tornaija ismerős, csupa-virág, csupa-zöld utcácskáin, s találkozom, elbeszélgetek egy-egy volt diáktársammal, mindannyiszor összeszorul a szívem, de utána tágul is egy nagyot, íme, ezek vagyunk! A jövendő harcosai. Egyikünk e járáson dolgozik, másikunk a bankban, a harmadik tanító, a negyedik könyvelő, egyik főiskolára jár, a másik katona. Vannak iskolák, ahova orvosok, mérnökök, miniszterek látogatnak vissza az érettségi találkozókra, mi csak ezek vagyunk. De ezek vagyunk! Tiszta szívünkkel minden akaratunkkal, teljes lelkiismeretünkkel. Tudott dolog, hogy a csehszlovákiai magyarságnak kevés az értelmisége Ami volt, megszökött még 45-ben, 46-ban, Nyugatra vagy Magyarországra. Szüfötdeken, szűztiszta talajon kell valami üjat teremteni. Értelmiséget. Szocialista magyar értelmiséget. S mi ennek a folyamatnak vagyunk úttörői. Igen, ezek vagyunk mi, 1937— 38—39 szülöttei, akiknek első élményük a háború volt, az első tárgyak, amikkel megismerkedtünk, a géppuskák meg a tankok, első játékszereink az erdőkben, árkokban, udvarokon szanaszétdobált gránáthüvelyek, ottfelejtett aknák. Mennyi társunk, mennyi legkedvesebb hozzátartozónk, barátunk életébe, testi épségébe, egész életre szóló boldogságába került ez a játék! S mi vagyunk azok is, akiknek szülei, testvérei, élettársai, szeretői még ma is állandó rettegésben élnek miattunk, hogy jaj, mi lesz veletek, jaj, mi lesz velünk, jaj, mi lesz a világgal! Mi haszna a felesleges szavaknak. Nem kell itt arról beszélnem, hogy mi a mi munkánk, hogy mi a békeharc. Saját h'úszhuszonkét éves bőrünket ké-Tornalja első magyar érttségizetteinck négy éves találkozóján elhangzott beszéd vázlata. szítik a piacra, mindannyian tudjuk hát, hol a helyünk, mit kell cselekednünk! S hogy mit jelentett nekünk ez a három esztendő itt ebben a csupavírág, csupa-illat városkában, Tornaiján, ebben a kicsinyke, nagyon-nagyon kicsinyke zugában a zúgó-zakatoló, sistergö-dübörgő világmindenségnek? Nagy mesterünket, Móricz Zsigmondot idézem, ő mondotta ezeket a szavakat egy érettségi találkozón, Sárospatakon, 1930. május 11-én. „Az ember egész életében azt az életvonalat folytatja, amit 12—18. éve' között kezdett. Ez a jellem kialakulásának kora. És a lelkierők ébredésének s a szellemiség megnyilatkozásának ideje. A szenvedés többet ád az embernek, mint az öröm. .. . .. Szóval, ha az ember soká firtatja, kiderül, hogy az aranyos diákélet szegény fiúknál már ugyanolyan erös életharc, mint a felnőtteké. . ." Eddig az idézet. Mindez, úgy gondolom, teljes egészében miránk is ugyanígy vonatkozik. S hogy honnan indultunk és hová érkeztünk ? Emlékeztek még 1949-re, 51-re, 53-ra, a galambdúcra, az ütöttkopott, kis iskolásokhoz sem méltó padokkal, felszereléssel ellátott iskolára, ahol mi kezdtünk? S emlékeztek-e arra, hogy hányan voltunk, akik hittünk ebben a ma hétszáz gyereket számláló vadonatúj iskolában? Megszámlálhatnám, akár a tíz ujjamon. Vannak még bajaink, sérelmeink, nehézségeink? Vannak! De ne feledjétek, hogy ez az új iskola, meg ez a hétszáz gyerek, az sem a semmiből lett! Hit kellett ehhez, meg erős akarat. S micsoda hit, micsoda akarat kell még, hogy legyen a húsz-huszonöt osztályból negyven-ötven, s az egy szép iskolából kettő-három! De hogy befejezzem! Mivel fejezzem be? Emlékeztek még mindannyian: S én, vén diák, szívem fölemelem s így üdvözlöm a mindig újakat: Föl, föl fiúk, csak semmi félelem. Bár zord a harc, megéri a világ. Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelku diák. Cselényi László úgy gondoltuk, hogy az újságárusításért kapott százalékon vehetnénk valami könyvet neki. Nem egészen újak — mentegetődzött az öreg. Pistát mintha tűvel szúrták volna meg, úgy ugrott fel a padról. Sorba szedte a könyveket: matematika, földrajz, történelem, — olvasta gépiesen. Beke a meghatottságtól alig jutott szóhoz, sokáig némán szorongatta Kerekes bácsi kezét. — Össze ne törd az ujjamat — mosolygott a bajusza alatt Kerekes. — Kerekes elvtárs, Kerekes elvtárs, köszönöm, nagyon köszönöm; most már tudom, maguk között a helyem. Most azonban Kerekes bácsi szorította magához Bekét, hogy csak úgy ropogott minden csontja. Zalay Adorján rajza 15