A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-16 / 42. szám

Lev Tolsztoj: A c a p a Hajónk Afrika partjánál horgonyzott. Gyönyörű szép nap volt, a tenger felől friss szél lengedezett; de estefelé az időjárás megváltozott: rekkenő hőség jött, s mintha befűtött kemence lehelné, áradt felénk a forró levegő a Szahara sivatagjából. Naplemente előtt kijött a kapitány a fedélzetre és elkiáltotta: „Fürdés!" A tengerészek egy szempillantás alatt beugrottak a vízbe, vitorlát eresztettek le, megkötötték s fürdőhelyet határoltak vele. Két fiú is volt velünk a hajón. A elmaradni, az apja odakiáltotta: „Szégyent ne hozz reám! Ne hagyd magad!" Hirtelen a fedélzetről valaki elkiáltotta „cápa!" s valamennyien megpillantották a vízben a tengeri szörnyeteg hátát. A cápa egyenesen a fiúk felé úszott. — Vissza! Vissza! Forduljatok meg! Cápa! — kiáltotta a tüzér, de a gyermekek nem hallották, úsztak tovább, nevetgéltek s még vidámabban kiabáltak. fiúk elsőnek ugrottak be a vízbe, de -zűknek érezték a vitorla-keretet s elhatározták, hogy versenyt úsznak a nyílt tengeren. Mind a ketten kinyúltak, mint a gyík, s teljes erejükből úsztak arrafelé, ahol a lehorgonyzott hordó lebegett. Az egyik fiú kezdetben elhagyta társát, de aztán kezdett elmaradozni tőle. A fiú apja, egy öreg tüzér, ott állt a fedélzeten s fiacskájában gyönyörködött. Mikor a fiú kezdett L. SMRCOK: Önarckép Haragszom anyukámra, mivel sehogy sem tudja megérteni, hogy már csaknem egy esztendeje jelnőtt vagyok. Haragszom apukámra, mivel egy húron pendül anyukámmal és nincs e tekintetben önálló véleménye. Haragszom, nővéremre, Katicára, mivel csaknem két évvel idősebb nálam, és ezt lépten-nyomon érezteti velem. Haragszom Marcellre, mivel nem akarja elismerni szellemi fölényemet. Haragszom Ferkóra, mivel nyolc hónappal fiatalabb nálam, és egyáltalán nem ért meg egnem. Haragszom saját magamra, mivel már két hete nem tudok metanulni angolul. Én egy haragos fiatalember vagyok. A tüzér sápadtan, mint a fehérített vászon, egyetlen moccanás nélkül, a gyermekeket nézte. A tengerészek lebocsátották a csónakot, belevetették magukat, s az evezőknek nekifeszülve, teljes erejükből száguldottak a fiúk felé, de még messze voltak tőlük, amikor a cápa már tizenkét lépésre megközelítette őket. A fiúk eleinte nem hallották, amit feléjük kiabáltak, s nem látták a cápát; de később az egyik hátrafordult, s utána valamennyien áthatóan éles visítást hallottunk, s a fiúk két különböző irányba kezdtek úszni. Ez a visítás mintha felébresztette volna a tüzért. Elrántotta magát helyéről s az ágyúhoz rohant. Fordított egyet a csövön, rádölt az ágyúra, célzott s kezébe vette a kanócot. Ahányan voltunk a hajón, mind megdermedtünk a rémülettől, s vártuk, mi lesz. Lövés dördült el s láttuk, hogy a tüzér lerogyott az ágyú mellett s eltakarta arcát kezével. Hogy mi történt a cápával és a gyermekekkel, azt még nem láthattuk, mert a füst egy percre fátylat vont a szemünk elé. De amint oszlott a füst a víz felett, csendes morajlás hangzott körös-körül, majd erősödni kezdett a moraj, s végül mindenfelől hangos örömkiáltás csendült. Az öreg tüzér levette kezét az arcáról, felállt és kinézett a tengerre. A hullámokon ott ringatózott a kimúlt cápa sárga hasa. Pár perc alatt a csónak elérte a fiúkat és visszahozta őket a hajóra. 5. K. NEUMANN: Csatatér vagyunk Bensőnkben mi mindannyian csatatér vagyunk; rángó idegeink egymásra törnek, küzd e szív, s ádáz harcot vív agyunk. Rajta, rajta! Recsegés, iárma tépi az űrt, eget; porzó paták, kerekek dübörögnek; a te bűnöd ez, s a te érdemed, ó, Moszkva! Bensőnkben mi mindannyian csatatért vagyunk; huszonöt éve múlt —

akkor is ígyen volt. Vér serken, föld remeg. Egy mezőn két világ; egymásra ront a múlt s jövő, s a harc kemény. Érzés, vágy, eszme mind golyót és tüzet ont, régi erkölcsöt támad új erény — a te bűnöd, s a te érdemed, ó, Moszkva! így telik, múlik a keserves álmatlan éj s a lármás nap; hallod, sóhajt olykor a vesztes, a győztes felkacag; küzd mind a kettő, sír, hevül, a forradalom fia a kispolgárral vív és méla rabbal a proletár fia; az idő száll, repül, és az embernek oly nehéz változnia, és pihenésre nincs reményed, ó, emberszív! Elvtársak, hiszen Kánaánt senki el nem érte, aki sohase tévedett, és önmagával nem küzdött meg érte; küzdjön hát, aki arra küldetett...! Lenin a csúcs, mi csak a halál mezeje, harc dúlja föl az ember jó eszét, s e harcba halunk majd bele. Ám lévén hitünk büszke hit, majdan alázatos trágyává esünk szét, s aztán — lásd: új nemzedék nő megint, s virágozzék tanításod szerint, ó, Moszkva! Bár koponyád belereccsen s a szív jajong bár, üsd, vágd, hadd szűköljön a polgár, üsd, vágd, szünetlen, szakadatlan az árulót, kurafit, papos szentet fogd rijvidre önmagadban! Lásd, fejét újra felemeli, üss oda, üss neki! Hogy lágy zenét áhít a lélek? — csatazaj, csatazaj kell, a végső harcra fel, mert íme, elközelgett...! Fordította Bábi Tibor § 15