A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-16 / 42. szám

ték rossz kedvét, vagy hamar megfeledkeztek róla. Mintha csak percek teltek volna el, Veronika felhős arca ismét megjelent az ajtóban. — Tizenegy óra. — Mi vagy te? Pontos időjelzés? — tréfálkozott apja gyanútlanul. Gyuri azonban felfigyelt. A csöndes, száraz bejelentés nem vezette félre. Főként az nyugtalanította, hogy most egy szóval sem hívta. Fészkelődött a székén, búcsúzni akart, de apósa megelőzte. — Ne tarts semmitől, a bort már megittuk, mindjárt megy az urad, csak éppen befejezzük, amiről szó volt. Veronika pillantásának néma sürgetését küldte Gyuri felé, de Pintér lefogta karját és újabb magyarázatba fogott. Az ajtó nesztelenül becsukódott Veronika mögött. A fiatalasszony hangjában sírás bujkált. — Apunak is van már a fejében. Pintérné sejtette, hogy lánya nem azért ideges. Elnyomott egy ásítást és megnyugtató szavakat keresett, de épp az ellenkező hatást érte el. — Maga is alig bírja nyitva tartani a szemét, anyu. Feküdjön le. Gyuri maradhat reggelig, én megyek. Magára kapkodta kabátját, köszönt, és mielőtt anyja bármit is szólhatott volna, elrohant, mint a szélvész. Kint szeles eső csapta arcul, alig járt ember a csatakos utcán. Körülnézett, de villamos sem mutatkozott, hát nekivágott gyalog. Hátrafelé figyelt, egy pillanatig reménykedett, hogy Gyuri utóiéri. De nem. Anyu nem szólt talán, hogy elment? Vagy apu leszögezte őt arra a székre? Micsoda szívtelenség! A bor az oka mindennek. Apu erőszakoskodott, Gyuri meg nenT volt elég erélyes. Milyen bárgyún vigyorgott, mikor otthagyta őket. Érezte, amint cipője átnedvesedik, s a pocsolyák nagyokat loccsantak léptei alatt. Házuk előtt bokáig süppedt a felázott kupacokba. Nem fogta kézen senki, senki sem emelte át a járdáról a küszöbre. A lakásba érve ledobálta magáról a ruhát és lefeküdt. „Nem szabad haragudnom, semmi értelme" — biztatta magát, de könnyek fojtogatták, mert minduntalan arra kellett gondolnia, hogy milyen szép volt még minden, mikor anyuékhoz indultak. Gyuri kezének szorítása... a minden vihar ellen védő... Keserűn elhúzta száját. Nyugtalanul forgolódott, figyelte, nem csapódik, de végül mégis csak nyílt az ajtó. Halk motozás az előszobában. Szorosan lezárta szemét. — Alszol? A hangban annyi bűntudat és megbánás szorongott, hogy Veronika akaratlanul is elégtételt érzett. A suttogás megismétlődött. — Alszol, Verácska ? Megmoccant, de nem szólt. Nem tudott dönteni, mivel büntethetné inkább Gyurit, konok hallgatással-e vagy pedig, ha szemrehányással illetné. Eddig még sohasem volt nézeteltérésük. Hallotta, amint az ura csendben levetkőzik és lefekszik. Várta, hogy újra megszólaljon, de a némaságot nem törte meg többé hang. Pedig neheztelésének egy része már elpárolgott. Csak nem hiszi Gyuri komolyan, hogy ő alszik? Hogy ő aludni tud ilyenkor? Forgolódott, egy halk sóhajt is megkockáztatott, hogy jelezze: ébren van. Hiába, a békülésre nem történt újabb kísérlet. Percről percre jobban érezte, hogy szívesen megbocsátana már. Hisz nem kocsmázott Gyuri.. . tudja, csak apu miatt... és aput is mért szereti? Miatta? Mert az ő édesapja. Nem mintha mentegetné, de azért utólag belátja, hogy neki is kicsit türelmesebbnek kellett volna lennie ... Miért nem szól hát Gyuri? Talán csak nem érzi magát megsértve? Hát most fognak először úgy elaludni, hogy Gyuri nem fogja az ő kezét? Neki nem hiányzik a tenyerébe simuló kéz?... Ah! Mégis megmozdult! Felül. Veronika várja az első szót. Csak az elsőt. Tovább nem is engedné beszélni, hiszen ő is hibás volt, és ezt be is fogja ismerni. Gyuri nem szól, csak valami nyögés hallik, aztán kiugrik az ágyból és befut a fürdőszobába. Veronika egyszeriben tágra nyitja szemét és felkönyököl. A fürdőszobából aggasztó hangok hallatszanak, majd vízcsobogás. Mi történt, mi baja? Kis idő múlva megjelenik Gyuri. Az égve hagyott villany megvilágítja alakját. 'Görnyedten támolyog. — Gyurikám! — Rosszul vagyok... nem tudom, talán a bor. .. — Vagy a csirke. Túl tejfeles volt. De leghamarább az uborkasaláta. Veronika nem is akar a borról beszélni. Megtapintja az ura homlokát. Nem lázas. De csurog róla a veríték. És a mellén, a hátán is. Hogy reszket! A pizsamája egészen átnedvesedett. — Ne csináljak teát, vagy feketét? Mi tenne jobbat? Gyuri nem felel, csak megint nyög egyet. — Másik kabátot adok, meghűlsz. Rohan a konyhába teavizet feltenni és hallja, hogy az ura megint a fürdőszobába siet. Nemsokára falfehér arccal megjelenik a konyhaajtóban. Még mintha valami mosoly-féle is derengene az arcán. — Már jobb egy kicsit. .. Gyorsan leforrázza a teát, letakarja — álljon egy kicsit. Ügy. Veronika nedves szivaccsal lemossa Gyuri hátát, A tarlók elégiája Odavan a tarlók romantikája. Mert, ahogy tegnap jöttem hazafelé, látoyi, hogy a Füldhídon alul minden tarló fel van szántva. A keresztek még rajta, de a tarló már sehol. Pedig a tarlók: múltam egy része. Hányszor szaladtam neki a tarlónak a liba után még nem is olyan régen. Hányszor csikorgattam bele a fogam a delelő napba, ha elszállott előlem a libanyáj. Hányszor, hányszor ? Egyszer például. .. Akkor még Padonyoti laktunk három vénkisasszony házában. Valamikor az egész Padony az övék volt minden határával, az apjuk még nagy nemes, de akkor, 1947-ben már csak a kúria az övék meg egypár hektár szántó. A kúriához tartozott a „mi" házunk is, egy régi, vakolatlan, összevissza támogatott hodály. Bent ugyan padlózott volt, de úgy nézett ki, mint valami hullámvasút. Nem lehetett rajta egyenesen megállni. Azért nekünk nagyon jó volt. Az volt a nagyobb baj, hogy én azt teljesen ű magaménak éreztem, de annyira, hogy magaménak éreztem a három vénkisasszony minden földjét is. igy történt, hogy aratás után egyszerűen belehajtottam a tarlójukba a libánkat. Ugyanabban a hodályban laktak Aratóék is, akik a kisasszonyoknál cselédkedtek. Volt egy 16—17 év körüli lányuk, a Vali. Azzal lipásztorkodtam én. Szép nyárvégi délután volt. A libákra rá se kellett fitytyenteni, hisz úgyse mehettek kárba, hát én egy csomó tövében Valival birkóztam, fogdosódtam. Nagyon tudtam már én akkor, hogy hová kell nyúlni a lánynak. Pedig anyám váltig intett, hogy őrizkedjem Valitól, mert tetves, de a világ minden tetűje se tudott volna engem visszatartani a megkóstolt jótól. Szóval javában hemperegtünk, mikor a három vénkisasszony közül a legfiatalabb, ha jól emlékszem, Klára elkiáltotta magát a tarló széliben: — Kié itt ez a liba? Ugrottam mindjárt ész nélkül, mert gondoltam, hogy csak a mi libánkról lehet szó. Klára meg elkezdett litániázni, hogy így meg úgy, majd o megmutatja, Hát mit gondolok én, ilyen-olyan jöttment, koldusfattyü, hogy ha már a házukba beszemtelenkedtünk, a földjüket is használhatjuk. Szedjem azonnal a sátorfámat, s táguljak a tarlóról libástól, mert mindjárt a hátamon veri szét a botját. S emelte is valóban, hogy rámhúz vele, de azt már nem vártam meg. Nyakam közé szedtem a lábam, s messziről kiabáltam vissza, hogy ne nyissa olyan nagyra a száját, mert kihűl a bele, meg hogy majd jön még a kutyára dér, szorul a kulák kapcája. Ö meg pukkasztó, lila mérgében a libák közé vágta rózsásra égetett görbe botját. Azok megrettentek, apró, billegő lépésekkel szétszaladtak, s hatalmas jeher szárnyukkal kettőt-hármat suhintva a délutáni napsütésbe emelkedtek. Apró, halk kiáltásokkal osztották fájdalmamat, szégyenemet. S aztán most oda a tarló. Alighogy levágták a termést, lánctalpas traktorok jöttek, s lenyesték a föld tarló-borostáját. Szomorkás szavakból elégia áll bennem össze. A tarlók elégiája. Mert én nagyon szeretem a tarlót. Van, aki órákig el tudja nézegetni a galambokat, ahogy ki s besétálnak a galambházba, csókolóznak, vagy féltékenységből °gymást tépik. Másoknak kutya vagy macska az istenük, de olyan is van, akinek tehene a kedvence. (Gondoljunk csak Szabó Pál parasztjára, aki reggelenként úgy szokott bemenni az istállóba, hogy : „Jó reggelt, Bimbó, kell-e széna?") Nos, én se a kutyát, se a macskát, se a galambot, de még a tehenet se szeretem különösebben, de szeretem a tarlókat. Szerettem a karmazsinpiros táblákról alkonytájt hazafelé billegő asszonyokat, a fehér vonalakban sorjázó libákat és éjszaka a tarlók fölött rezegő, ezüstös csend végtelen hatalmát. Bent a szívem fenekén nyílt ez a szerelem. Feszítő, nagy labdarózsákat nyitott s majd szétfeszített. —tőmellét, szárazra dörzsöli és más kabátot ad rá. Egy percig tartott az egész, már ágyban is van. Szürcsöli a teát, mintha már a színe is jobb lenne. — No, rendben vagy ? — Azt hiszem, igen. És olyan szemekkel néz rá, mint egy kisfiú, aki rosszfát tett a tűzre. Veronika már nevetne. — Akkor aludjunk. Későn van, és tudod, hogy holnap.. . Eloltja a villanyt. A másik ágyból egy kéz indul feléje, keresi az övét. Nem úgy mint máskor, mint délután, birtokba vevőn, de bizonytalanul, tapogatózva. Mintha kisfiú nyúlna anyja keze után. Gyöngédség önti el, félúton eléje megy és rászorítja f

~ at az ura kezére. Most ő a gyöngébb — gondolja. Vajon neki is olyan jő érzés most ez, mint nekem, ha ő zárja kezébe az enyémet? De nem kérdez semmit, mert máikésőn van. És álmos is. Mindegy, melyikünk fogja a másik kezét — dönti el megnyugodva, a fontos az, hogy sose eresszük el. 13