A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-16 / 42. szám

Hát mit nem lehet? - Mit? ... - sóhajt egy nagyot Dodó. — Minek azt másnak az orrára kötni? — Nem könnyebb az embernek, ha megoszthatja mással a baját? Miért nem mondod meg, hogy mi bánt? — Minek. Úgysem segíthetsz. — Hátha! Dodó Pistára néz, majd elfordul. Keserű mosoly árka vésődik a szája sarkába: — Majd egyszer elmondom ... Majd máskor ... Most csak annyit, hogy van hat gyerekem. Közülük négy fekete, mint az ördög. A két legkisebb meg szőke, kenderhajú ... Nem vetted észre? — Szemet szúrt, de ez még nem jelent semmit! — Gondolod? — Persze hogy! — Hát rosszul gondolod, testvér! — mondja Dodó és a lapátját vad erővel vágja az. iszapba. Az iszap nagyot szuszszanva veszi be a lapátot. A vas mellett színes buborék gurul fel a mélyből és a fényre szétpattan. Talán Dodó lelkében is szétpattant egy zacskó, amely keserűséggel van töltve. Gaál Pista a munka után nagyon elgondolkodva ballag a lakása felé. Egyrészt örül, hogy Dodó megbékélt, másrészt viszont nem tudja elfelejteni keserű mosolyát és vad mozdulatát, ahogy a lapátját belevágta az iszapba. „Milyen baj, gond lehet az életében, ami ennyire elkeseríti? Miért verheti a feleségét, és miért lehet igaza, hogy veri? Miért baj az, hogy a két legkisebb gyerekének kenderszőke a haja? — Ilyen és ehhez hasonló gondolatok köröznek az agyában tolakodóan. Mikor odahaza belép az ajtón, rögtön észreveszi, hogy az asztal üres, nem várja a szokásos uzsonna, sem pedig Jolán. Eddig mindig ott ült az asztal túloldalán, szemben az ajtóval és az uzsonna mellé meleg, kedves mosolyt is tálalt. Rossz sejtés kólintja fejbe, s az első pillanatban arra gondol, hogy Jolán itthagyta. Egyetlen ugrással a szobaajtónál terem és benyitja: Jolán a vaságyon fekszik mozdulatlanul, fejét a pánába fúrva. — Jolánka!... Mit csinálsz, mi bajod?... Beteg vagy talán? Hiába kérdezgeti, könyörögve, kérdéseire nem kap választ. Hiába próbálja hanyatfordítani, hogy a szemébe nézhessen, nem sikerül, mert az asszony görcsösen kapaszkodva bújik a párnába. Pistát elönti a méreg. Már-már goromba szóra nyílik a szája, de az utolsó pillanatban mégis uralkodik magán, lenyeli a mérgét. Keserű szájízzel leül az ágy szélére és megpróbálja kitalálni, hogy mi baja lehet Jolánnak. De valahogy fáradtnak érzi magát. Rágyújt. Egyhangúan fújja a büdös füstöt. Gondolatnélküli fakó érzések motoznak benne, A padlón heverő Új Szó után nyúl. Nézi, nézi az újságpt, de egyetlen betűt sem tud elolvasni: fekete masszává folynak előtte össze a betűk. Gépiesen fordítja a lapot és egy képre esik a pillantása. Tovább fordítaná, de valahogy is, erősnek tűnnek a képen az arcok. Megnézi jobban és majdnem eláll a szívverése. A kép alatt a következő szöveg olvasható: „Fenti képünkön az első díj — egy Pobeda személygépkocsi látható. Mellette áll a díjnyertes szövetkezet elnöke, Gaál János a kisfiával, körülötte pedig a boldog tulajdonosok koszorúja-" Hirtelen nagy gyengeség költözik az- erős legénybe. Fáradtan lehanyatlik az újságot tartó kéz. Valahogy idegennek, üresnek érzi maga körül a világot. Sírni szeretne kínjában, de nem tud. Acélüreg a szeme gödre, nem termett abban még talán gyermekkorában sem könny. Pedig most milyen jólesne a sírás. A Garam völgybe, egy Szikince-menti kis faluba száll a képzelete... Az akáclombos utcát rójja, a kiskapuk mögött régi cimboráit látja ... Az egyik kéményen gólya kelepel, az eresz alatt villásfarkú fecske csattog . .. Egy barna lány égő muskátlikat öntöz mm m II. rész (8) a hambiton... Dalol.. -. Mintha még a dalt is hallaná: „Két hársfa közé, besütött a holdvilág. Az én babám göndöríti a haját. Göndör haját, százfelé fújja a szél, Köszönöm babám, hogy idáig szerettél"... Ügy véli, valahol itt a szobában dalol az a lány, a hangját rettenetes erővel visszhangozzák a falak . . . Mégsem acélüregben ül az erős legény szeme, mert úgy látja, hogy körülötte délibáb játszik és hullámzik, mint messzi tájak ölén, az asztalsima rónákon az aranyló búzatenger ... * * * A szeptembereleji napocska halvány sugarait fürdeti a Szikince kékesen csillanó zöldes vizében. A vízparti jegenyék sudáran feszítenek, mint büszke, rátarti legények a csalfa lányok előtt, s mintha cicomáznák magukat a víz tükrében. Lombjukat néhanéha meglobogtatja az olykor erőre kapó beteges szél. Az öreg malom alatt, mióta a vízikerék beszüntette a munkáját, nagyobb öbölt faragott magának a víz. Az öböl vize eléggé mély és csendes: alkalmas a halászatra. Szombat lévén, Bujtor Gábor próbálkozik a szerencsével. Csendesen cigarettázgat a hálórúd fölött. Néha-néha emel, de kevés szenesével: a nyakába akasztott tarisznya üresen lapul az oldalához. Egy-egy sikertelen emelés után kitartóan és szorgalmasan dicséri az úristent. Háta mögött kisebb-nagyobb füzfabokrok ágaskodnak egymásra. Sűrűjükben verebek fogócskáznak nagyhangon csacsogva Gábor éppen emelésre készülődik. Megigazítja a sapkáját, beleköp a markába, aztán nagyon óvatosan megfogja a hálórudat. Emel. A nagy erőlködéstől furcsán meggörbül, mintha egy láthatatlan széken ülne a levegőben. A háló lassan emelkedve kibukik a vízből, a zsinórok megfeszülnek. Gábor erőlködik, de a háló öble csak nem akar kijjebb emelkedni. — Beakadt, hogy az isten szakítsa rá az eget! Pedig tuskó sincs Hirtelen a kánvák elindulnak szemben az árral és a hálórúd nagy erővel húzza Gábort. — Mi ez? Hiszen nem arra folyik a víz! Gábor makacsul kapaszkodik a rúdba és ismét megpróbálja kiemelni a hálót a vízből. Remeg az ina, dülled a szeme és nem hiába, mert a hálő félig megmutatja magát, hogy a következő pillanatban megbokrosodjon körülötte a világ. Nagy, feketehátú szörnyeteg kavarja meg a hálóban a vizet, mintha csikó hempergőzne a Szikincében. Bujtor Gábor szeme-szája telefröcskölve vízzel. Mellében az ijedelem hánykolódik, karjára meg a tehetlenség tekeri béklyóját. A következőkben, mintha a vén malom fala dűlne a vízbe: ropognak a kánvák, szakad a háló, s a meglóduló hálónyél a víz szélibe vágja Bujtor Gábort. A víz leemelinti zsíros sapkáját a fejéről, borzas haját a szemébe csapja, vereses, ritka bajszát is megkeveri. Mivel a talpa nem érez talajt, a víz meg igen erőszakoskodik a csuszalesője körül, rémült élniakarással csapkod a kezével. Végül mégis csak sikerül kivergődnie a partra. Ruhája, bakancsa okádja a vizet, Gábor testét meg a hideg kezdi rázogatni. Előbb csak lassan, ráérőn, de később már annyira cifrázza a fogával, mintha géppisztolyok feleselnének a bokrokban. Gábor búsan néz a bukdácsoló, zsíros sapka után ... Mozdulni akar, hogy valamiképpen kihalássza, de görcsöt kap az egyik lába: hátgerincén keresztül egészen az agyáig nyilai a fájdalom... A másik lábával meg csak huncutkodik az istenverése: hol belekap, hol elengedi ... A végén már annyira rángatózik, mintha egy banda cigány gyorscsárdást muzsikálna a fülébe . .. Ekkor lép ki a bokrok közül Dodor Mihály. Nagy szemet mereszt Gáborra: — Hát te mit csinálsz itt?. — Semmit. — A feleséged azt mondta, hogy halászol, te meg fürödsz? Szeptemberben?... Ruhástól!?... Ejnye, ejnye, Gábor, hogy hová tetted az eszed! (Folytatjuk) 11