A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-10 / 28. szám

Emil Manovi Mandulaágacska (Folytatás az előző számból) Gondolatai megmosolyogtatták. Alma nőtt, egészen betöltötte, mint a hajnalt az ég és a tenger kékje. Megrajzolhatja-e az ember saját álmait? A fiatalember bekanyarodott egy másik utcába és hirtelen akadó lélegzettel megállt: az alacsony deszkakerítés felett virágzó, terebélyes fa. A sűrűkék ég hátterében csodálatos élénkrózsaszínű felhő. „Mandula — gondolta. — Az én városomban mandula is van, hogy is felejtkezhettem meg róla? A mandula virágzik legkorábban!" Közelebb lépett a kerítéshez, és megállt a fa alatt. A nap átragyogott a rózsaszín felhőn, s ettől még világosabb, még könnyebb lett, mintha minden pillanatban felröppenhetne, hogy beleolvadjon a fénylő kékségbe. A kerítés mögött még két fa virágzott, és hátul az udvar mélyén házikó fehérlett. A fiű tágranyitotta szemét: köröskörül a házak szürkék, unalmasak, a néhány fa még csupasz, de ez valóságos kis paradicsom, igazi mesevilág ... Most kilép a házikóból a kedves öreg varázsló, int .varázsvesszejével, s "a fák virágbaborulnak, a szürke házak kristályból és rubintból épült palotákká változnak... Némán nézte a virágzó mandulát. Igen, az álomnak saját alakjai vannak, de le lehet-e őket rajzolni ? ... Nehezére esett, hogy levegye szemét a fáról, s már-már elindult, amikor az utolsó pillanatban kedve kerekedett, hogy valamit magával vigyen ebből a szépségből. Visszafordult és vigyázva letört egy gallyat, egy sötétzöld, fényes sűrűvirágú ágacskát. Minden piciny száron virágocska, rózsaszínű, ötszárnyú csillagok. Finom, meghatározhatatlanul édes illat áradt a csillagocskákból és a fiatalember gyönyörrel szívta magába. — Hé, fiú, miért tördeled a fát? A fiatalember megrezzent, majdnem elejtette az ágacskát. Kellemetlen szúró érzés dobogtatta meg szivét — mintha valaki durván felébresztette volna álmából. A kerítés mögött, a fa mellett. mintha csak a földből bújt volna elő, egy idősebb férfi SUt, mellényben. Magas és szikár, koponyájának fényes bőrén megtört a nap. Arca különös, nagy, de kicsit horpadt, széles orrának hegye beljebb van, mint állának és rút ráncos homlokának vonala. Szeme színtelen, szemöldöke helyén néhány fehér szőrszál meredezik. A férfi egy kapára támaszkodott, a kapa vasán föld. „A varázsló .— mosolyodott el gondolatán a fiatalember. — Gazdája mindennek a gyönyörűségnek." — Nem tudta, mint feleljen. Igazán haragszik ez az ember vagy csak tréfál? — Mit nevetsz? — mondta élesen a gazda és egy tönknek támasztva kapáját, a kertajtó felé indult. — A más vagyonát rongálja, és nevet... — Bocsásson meg, az ön mandulája olyan gyönyörűen nyílik, hogy bátorságot vettem magamnak... — Nyílik, nyílik... — morrogta a gazda, s kilépett az útra, a fiatalemberhez. — Az emberek dolgoznak, a léhűtők meg leszaggatják... Add ide azt a gallyat! Nyílik.., Egyik kezével hirtelen elkapta a fiatalember kabátjának ujját, míg a másikkal az ágacskát próbálta megkaparintani. A fiatalember ösztönösen háta mögé rejtette az ágat. — Mi? Még most sem adod? Tolvaj... emelte fel a hangját, s közvetlen közelből oly haragosan nézte a fiatalembert, hogy az szemében érezte vérének lüktetését. A gazda ostoba, oktalan haragja kiragadta a tavasz bűvöletéből. Szívében hidegség támadt. Azt mondják, az emberek öregségükre bölcsek lesznek, de ez itt csöppet sem látszik bölcsnek. Mit akar tőle? — Uram, válogassa meg szavait — mondta a fiatalember fékezve magát. — És ne kiabáljon. — El akarta hűzni a karját. A másik belevájta ujjait a szövetbe, s nem engedte. A fiú meglökte, s kiszabadította a karját. Odanyújtotta az ágacskát, de a gazda arca földszínűre vált, s ahelyett, hogy elfogadta volna, újra megragadta a fiatalember kabátját. — Eresszen!... A fiatalember igyekezett uralkodni magán. A szomszédos házakból már dugdosták ki fejüket az asszonyok, két járókelő is megállt, hogy nézze a veszekedést. „El kell tűnnöm" — gondolta magában, és nem tudta, mire haragudjék — erre az őrültre, vagy saját vigyázatlanságára, — Tolvaj — sziszegte a gazda, s ujjai vasbilinccsé változtak. — Hallgasson el végre. A fiatalember remegett, és arcán kiült valami, ami a gazdát arra kényszerítette, hogy elengedje és hátralépjen. Ebben a pillanatban a házikóból matrózsapkás fiatalember lépett ki, és fejét meghajtva, egyetlen karmozdulat nélkül, a kiskapu felé indult. A gazda újra bátorságra kapott. — Vanyjó, gyere ide! Mit állsz ott, mintha megnémultál volna ? A tengerész közelebb jött. Nadrágjának széles szárnya megkavarta a levegőt, majd leereszkedett fekete cipője orrára. Külsejében valami a gazdára emlékeztetett, de a fiatalság lágyabbá tette arcvonásait. Kék szeme vakmerő, naiv. — Ne kiabálj annyira... — mondta rekedten a tengerész, és a fiatalember felé fordult. — Mit akarsz, hé? A durva kérdés ellenére hangjában jőlelkűség csengett, s ez megnyugtatta a fiatalembert. — Semmit — felelte. — Leszakítottam ezt a gallyacskát, és az apja felmérgelödött miatta, — És miért szakítottad le? — Mert... A fiatalember kelletlenül elmosolyodott. Hogyan magyarázza meg ennek az eldurvult fiúnak, miért akarta leszakítani az ágacskát? Elmondja-e, hogy a virágzó mandula rózsás álomkép ezekben a kegyetlen viharos időkben, a padlás húsznapos fojtogatása, a félhomály, a patkányok után? Megmagyarázza-e mit jelent hónapokon át embertelen feszültségben élni és állhatatos maradni, csak azért, mert az álmunk erősebb, mint az életért való aggódás? — Szeretem a mandulavirágot — mondta egyszerűen. A tengerész ámultán nézte, és felvonta szőke szemöldökét. Különös valaki? És úgy beszél, hogy az ember a kezét sem tudná ráemelni. Közben a kapuban megjelent az anyja is — kicsiny, sötéthajú, őszülő asszony. Elgondolkozva nézte fiát, férjét, meg az ismeretlen fiatalembert. A töpörödött aszszony szeme időnként fáradtan és idegesen pislogott. — Vanyjó, kérlek... Mit akartok attól a fiútól? Hagyjátok békében. — Te csak törődj a magad dolgával — mondta komoran a gazda, és az asszony elhallgatott. — Papa, nem kell az embereket összecsődíteni... Te meg takarodj innen — mondta a fiatalembernek a tengerész és hátatfordított. A gazda megütközve nézett utána. Ilyen még aligha történt — a fia nem avatkozik bele a pörpatvarba, és verekedés nélkül tovább áll. Egyszercsak felderült a képe, és hervadt ajka mosolyra húzódott. — Á, most aztán szót értünk a mákvirággal... A fiatalember már tett egy lépést előre, de most akaratlanul is megfordult, követte az öreg tekintetét. Kellemetlen szorongást érzett a gyomrában: két csendőr közeledett: lassan, fontoskodva lépdeltek feszülő köpenyükben, fényesre kefélt csizmájukban. Most már 10