A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-28 / 35. szám

uqvicsek m i II. rész (1) Gaál János alig várja a pillanatot, hogy hatheti távollét után végre hazaérjen. Mikor megpillantja a vaskaput meg a ház elejét, gyerekes izgalom vesz rajta erőt: meglódul a szívverése és furcsán összeszorul a torka. Kissé sápadt arcára halvány tüzet rak az otthon közelsége és a remélt, örömteli találkozás a családjával. Egy röpke pillanatra ugyan elibevillan az éjszakai álma és a komor álomkép keserű ízekkel itatja. Azt álmodta, hogy leégett a házuk és az eget nyaldosó lángnyelvek között rémült jajongással vergődött a kisfia és segítségül hívta őt haza. A komor álomkép azonban csak egy pillanatig ködösíti el az érzéseit, nyomban szertefoszlik, mert a ragyogó napsütésben éppen úgy büszkélkedik a fehérelejü, piroscserepes ház, mint azelőtt. Az utcaajtó vaskilincsére fonódnak az ujjai. A kenetlen ajtósarok fütyörészve fogadja a gazdáját. — Meg kell kenni! — mormolja maga elé János a gondosság elmélyülő ráncával a két szeme közt. A fürgevérü. gyerekek röpítő vágya zsiborog a lábában: két lépéssel szeretne bennteremni! Alig bír magán uralkodni, mégis felülkerekedik benne a felnőtt emberek komolysága, önuralma. Látszólag nyugodt, higgadt léptekkel halad a hambitfeljáróig. A feljáró lépcsőjén az öreg Gaál ül „megöregedetten" és üres, lélektelen szemmel bámul Jánosra, mint egy ismeretlen idegenre. Mögötte a kis Janika áll hálóruhában, ijedt arccal, könnyes szemmel. A látott képtől földbegyökeredzik János lába és rossz sejtések kapják közre. Hirtelen nem tud mire gondolni, csak két szó csúszik ki a száján halkan, mégis sürgetőn: — Édesapám, kisfiam!?... Janika hirtelen megmozdul és szinte beleröppen János széttárt karjaiba. Vézna kezével körülfogja az apja nyakát és csókjaival záporozza. — Jól van, no, jól van, kisfiam ... — csitítgatja Gaál János elérzékenyülve a gyereket. — No, ne sírjál hát! - Látod, ahogy megígértem, úgy is lett, hazajöttem hozzátok ... Majd az apja felé nyújtja János a kezét: — Jónapot, édesapám! Gaál András nem áll fel, ültéből fogja meg a feléje nyújtott kezet: — Isten hozott, fiam! János fülének szokatlan, idegen ez a hang. — Csak nincs valami baj? — kérdi rosszatsejtő szorongással. Az öreg Gaál András feje, ha lehet, még mélyebbre billen. Olyan keserűség és fájdalom hasogatja a bensőjét, hogy képtelen megszólalni. János szeme fürkészőn fut végig az udvaron meg a nyitott ajtajú konyhán: — Talán Jolánkával történt...? Kérdésére hallgatás a válasz. Rövid tétovázás után Janikát a földre ereszti és berohan a házba. A hátulsó szoba asztallapjában némán is ordít a könnyű félkézbalta, az első szobában a nyitott ajtajú szekrények üres ásítása is borzongató kiabálásnak tűnik. S a kerekasztalon heverő papírlapon sorakozó betűkből súlyos, óriási lánc lesz, ami Gaál János testére, torkára tekeredik, mint egy jéghideg hüllő. A lélegzete akadozik, előbb lassú, majd szédületes sebességgel kezd vele forogni a szoba. Fut, száguld vele a mindenség és úgy érzi, hogy nincs körülötte levegő, s nyomban megfullad... Nagysokára mégis összeszedi magát és inogva, rogyadozó térddel kivonszolja magát a szobából. Apja mellé a lépcsőre ül fáradtan, összetörten. Janika nyomban az ölébe kapaszkodik. Hallgatva simul az apjához: nem tudja, csak érzi, hogy valami történt, valami nagyon nagy dolog történt a háznál és ilyenkor nem szabad kérdezni, nincs helye a beszédnek. Jó idő múlva az öreg Gaál nagyot sóhajt és megszólal, de mintha mély veremből bújna ki a hangja: — Elmentek . .. — El... elrepültek ... — feleli János, porban heverő megalázott lélekkel. Az „elrepültek" szó Janika tekintetét akaratlanul is az eresz alatti fecskefészekre húzza. A fészek körül öt-hat kisfecske gyakorolja a repülés tudományát. — A fecskék csak ősszel repülnek el tőlünk, ugye? — szól a gyerek csendesen és sűrűn pislogó szemmel figyeli a madarak cikázását. (—. Csak ősszel, kisfiam... — De tavaszra visszajönnek, ugye, édesapám? Gaál János felemeli a fejét és a fészek körül csapkodó madarakat nézi. Nézi, nézi, de már nem a madarakat látja ... A felhők között egy képzelt sínpáron zakatoló vonat fut sebesen ... Az egyik fülke ablakán egy dióbarna szemű aszszony néz kifele... A szeméből bocsánatkérés sugárzik, a szája sarkán fájdalom remeg ... A mindenségből elhaló, fátyolos hang hullámzik János felé: „Isten veled, János!... Ezt úgy mondtad, Jolánka, mintha örökre el akarnál tőlem búcsúzni..." Fut, fut a képzelt vonat, egyre távolodik, míg végül teljesen elnyeli a messzeség ... Gaál János magához szorítja a kisfiát, remegő kézzel megsimogatja a fejét és mélyet sóhajt: — Visszajönnek, kisfiam ... A fecskék, azok visszajönnek ... — Azzal feláll és elindul a kert felé. — Hová megy, édesapám? — kiált utána a gyerek. Gaál János nem felel, viszsza se néz. Lehorgasztott fővel lépdel a szérű felé. Az udvart úgy látja, mintha víz borítaná. Nem fordul vissza, mert nem akarja, hogy a fia is olyannak lássa ... A kertvégi kiskapun kilép és elindul a kert alatt futó dűlőúton, amely a határba vezet. Nem baj, hogy óriási tengernek látja a határt, csak a kisfia észre ne vegye. Ne higyje, hogy gyenge ember az apja és ne tudja meg, hogy még ezek után is, még most is szereti azt az asszonyt, akivel az imént a felhők között elrobogott a vonat... Meggyorsítja a lépteit: csak minél előbb eltávolodni az otthontól. Nagy szüksége van most a nyugalomra, hogy higgadt aggyal átgondolhassa áldatlan helyzetét, semmiképp se irigylésre méltó sorsát. Asszony nélkül a ház hideg verem, asszony nélkül nem lehet meleg otthon, márpedig Janikának az kell. Szép szó ... Meleg étel... Tiszta ruha ... A dűlőút a Szőlő-hegy közé ékelődik. Az emelkedőn élményül. Innen a neve: mélyút. Két oldalát szeder-indák futják be, s jaj annak a gyereknek, aki csupasz lábszárral közékeveredik! Gaál János a mélyútból kibukkanva a Szőlő-hegy tetejére ér. Alig száz méternyire van az ő „háromállásos" szőleje. Arrafelé irányítja a lépteit. A vén tőkék, mint kis sátrak, katonás sorrendben guggolnak egymás mellett. Olyan szép elevenek, mintha vízen állnának. A rengeteg fürt láttán máskor jóleső érzés bizsergetné a szíve környékét, de most idegen szemmel nézi. A terebélyes lombú diófa alá ül. Hátát nekiveti a fa törzsének és rágyújt. Mélyen tüdőre szívja a füstöt és a Szőlőhegy tövében húzódó falura néz ... Gondolkozni próbál, de nem tud. Minduntalan a megválaszolatlan kérdések sokasága dörömböl benne: — Miért, miért tette ezt vele, Jolánka!? ... Ha már őt nem szerette, miért hagyta el a gyerekét?... Azt sem szerette, annak is csak hazudta a szeretetét!?... Ujabb cigarettára gyújt. Feje felett, a lombok között, sárgarigó fütyül. Annyira cifrázza, mintha részeg lenne. Vagy inkább szerelmes?... Az is lehet, mert hiszen a szerelmes ember szívében dalol mindig az élet!... — Az enyémben már sohasem fog — sóhajtja keservesen. Lépteket hall a háta mögött. Odatekint. A falu tanítója közeleg a barázdán. Harminc, harminckétéves lehet, hat éve működik a faluban. Fiatal, csinos felesége, még két bogárszemű figyermeke van. A nagyobbik ősszel kezdi az iskolát. Egyébként fürge észjárású, komoly ember. A hat év alatt sokat tett a faluért, amiért tisztelik és megbecsülik az emberek. (Folytatjuk) 14