A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-14 / 33. szám

Villódzón csillant meg a nap fénye, amint kilökte az ablakot. A tenyérnyi üvegkockák életet kaptak, lobogtak, lángoltak a fényben. A két oszlop közti erős szőlőinda levelei mintha üvegből volnának. Áttetsző, zöld üvegből. Áttüzelt rajtuk a nap, és tavaszi világos színük oly gyengének mutatta a tenyérnyi nagy lapokat, amilyen gyenge a kisgyermek bőre. A vastag fahasábok egymáson hevertek. Csak ledobták ide. így könynyű volt. Befordultak a kocsival a kapun, lehányták egykettőre, és máris mentek. - Hordd be, Zsófi! - kiáltotta hátra a bátyja, és meghúzta a gyeplöt. Ö haragosan csapta be a kaput utánuk. Még Jóskára sem nézett, aki a kocsival jött és most is ott kapaszkodott fel rá hátul. Arra is haragudott, mert olyan akaratos volt vele. Ha akkor nem vigyáz .. . De ilyen ez mind, egyet akar. Aztán továbbáll egy házzal. Azt már nem. Hogy úgy járjon, mint a Vica? Most bújja a szobát, és jajgat, egész életére beteg lesz talán. De mit js csinált volna a gyerekkel? Egymás után húzogatta a fahasábokat hátra az udvar sarkába. Csak ott emelte meg és rakta egymásra. Lihegett. A tavaszi napfény megbolondult máma. Egyszerre forrósodott fel a világ. Nyár lett. És benne is forrt, égett valami. Az az erőd mozdulat tüzelt benne, amivel a fiú reggel magához kapta. A hónalját lassan megnedvesítette az izzadság. Aztán a halántékát verte ki. Már magasra emelgette a fahasábokat, de nem is érezte a nehéz súlyt. Kemény, erős mozdulattal dobta fel, jólesett neki a küzdelem. Összeharapta a száját és kifeszítette magát. Munka közben minden izma megfeszült. A derekát szorította a szoknyája kötője, a gyors mozgástól, erős mellkasa hevesen zihált. A négyszögű farakás emelkedett, majdnem elérte már a körtefa alálógó ágának apró, fénytelen leveleit. Huszonkét éves már. Jó lenne férjhez menni, a magáéban lehetne. Annyit dolgozik itt a bátyja házánál, mint három cseléd. De így szokott az lenni. Pedig mindennek a fele az övé. Tehetné, ami csak jólesik. Miért is nem teszi? Gazdag lány, erös. egészséges, szép is, melles, erős csípőjű, tetszik az ilyen leány. Jóska folyton ott forog körülötte. Boldog, ha belekaphat. De még soha egy szóval nem mondta, hogy elveszi. Persze, még gondolkoznak. Gazdagabb Is van a faluban. De a fiúnak ó kell. Ha megkapná, lehet, hogy továbbállna. Pedig neki kell az a fiú. Senki más nem kell. Évek óta szerették egymást, évek óta harcoltak. De ö nem akarta. Az anyjára gondolt, aki mindig mondta: okos lány tudja mit tesz, a bolond meg megérdemli, ha ráfizet. Ő nem akar ráfizetni. De az meg mintha azért is meg akarná mutatni. Gyötri nagyon, tudja, hogy vérmes a lány, és erős teste már régen vár a csókra. Le akarja győzni, hogy neki legyen igaza. De nem lesz. A kutya vad ugatással ugrik neki a láncának. Zsófi kitekint a kerítés felé. Már megint itt az a csavargó. Fekete fejét nekiveti a deszkának, és úgy féloldalról tekint be. — Nem kell segítség? kérdi rekedt hangon, és erősen a lányra néz. Zsófi egyszerre megérzi, hogy a nyújtózásban kicsúszott a blúza a derekánál és a meglazult ing buggyot vet. Gyorsan betűri és elfordul. — Meggyőzöm magam is — mondja halkan és nagyot lendít a fadarabon. De az bukdácsol egyet, keresztbe esik, és egy pillanat alatt meginog a nagy lendülettől az oldal, zuhanva összeroggyan a felrakott fa. Amint bukik alá, egy nagy hasáb Zsófi lábára zuhan, mert már nem tud elugrani. — Jaj... jaj... - nyög Zsófi —, maga is rosszkor szólt... A férfi elereszti a lányt, az Balázs Anna Tavaszi délelőtt a földön összekuporodik, dörzsöli a lábafejét. — Nem törött el benne valami ? — kérdezi az ember, és alig tudja kinyögni a szavakat. Odanyúl a lány meleg lábához és érdes ujjaival megtapogatja. A fájás már csitul. Zsófin ideges borzongás fut keresztül. Egyszerre feleszmél, és megijed. Hogy jött ez ide? Egy pillanat alatt beugrott, és máris lökdöste vissza a hulló hasábokat. Mintha csak erre várt volna. Felbámult rá, és nézi ugráló izmait a szakadt ing alatt. Fekete haja a homlokára hullik, borostás arca komoran szép. Most forró ujjakkal fogja a lábát, és mintha ezen a tapintáson keresztül tűz áramlana Zsófiba. Fájdalmas, erős vágyakozás önti el, a szeme elhomályosodik, a melle kifeszül, alig kap levegőt. Hagyjon — mondja fulladt hangon, és az ember egyszerre megérti, mi történik a lányban belül. Két markával a vállába kap, és máris ott hever mellette, a szája rátapad a lányra. Zsófi nyöszörög. Éles tudattal tudja, hogy az utcáról beláthatnak, igaz, ilyenkor nemigen járnak erre... mégis. Felnyög, dobálja magát, de a férfi egyszerre fölébe kerül, és a hasábok már mellettük tornyosulnak, semmit sem lát a világból, csak a férfi arcába hulló haját és a barna hasábfákat, melyek éles, ék alakú árnyékot vetnek. Sok idő múlt el? Delet harangoznak. Az udvar üres. A kutya az árnyékban fekszik, liheg. A farakás nincs felrakva. Zsófi nem tud arra nézni. Ott ül az ember, és lassú mozdulattal cigarettát sodor. Meg kellene kérdezni kicsoda. Mit akar, mire vár még ? De nem tud odafordulni, nem tud beszélni hozzá. Nehéz szégyenérzet gyötri. Nem tudja elhinni, ami megtörtént. Ahogy az udvar végébe megy, oldalt meglátja a férfi meztelen lábát. Széles, erős talpa van, és keményen szerteálló ujjai. Nagy utakat járhatott már gyalog. Egy ilyen jöttment ember. Csak belépett az udvarba, és vége lett mindennek ... Valami babona hozta erre ... Vagy megverte valaki átka. Hirtelen Jóskára gondol. Az mennyit huzakodott vele, ha meg akarta csókolni, ő eltaszította magától. Nemegyszer mondta a fiú: „Ne legyél így, mert nem látsz többet". És most ez... Az ember felállt a helyéről, és előrelépett. — Azt hiszi, ugye — kezdi mondani, de a hangja elakad. — Azt hiszi, hogy én olyan akárki vagyok. — Munkán voltam, és megláttam itt. Már napok óta nem tudtam továbbmenni. Tudtam, hogy más nem köll már nekem. Forróvá vált a hangja, és Zsófi hirtelen ránézett. Felemelte szempilláját és erősen, keményen ránézett. Csak álltak egymás mellett, míg a bátyja bekanyarodott a szekérrel. Az ember segített megemelni a nyikorgó kaput, és betette, mikor a lovak megálltak. Aztán egy ideig úgy maradt állva, és Zsófi felé nézett. De mikor a leány elfordult, csak kiindult a kapun. Zömök, lassú mozgású alakja lassan eltűnt a felszálló porban. 10