A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-07 / 32. szám

/// analóg egy szakállas ifjú emberhez Megy az utcán, határozott léptekkel. Fiatal, alig nőtt ki a kamaszkorból, tizennyolc — húsz éves lehet. Állát és pofacsontjait keskeny, vörhenyes szakáll díszíti. Nem néz se jobbra, se balra, csak egyenesen a földre, maga elé. * * * Minek magának az a szakáll, ifjú ember? Nézze, így áll a helyzet a szakáll körül! Az ősember szakállas volt, hosszú gubancos és nem is egészen tiszta szőrzet nőtte be ábrázatát, egyszerűen azért, mert nem tudott borotválkozni. Nem volt ugyanis borotvája. A borbélyközüzemek sem működtek még akkor, így szegény ősember kénytelen-kelletlen szőrösen járt. A spanyol hegyilakók azért viseltek fenyegetően elóreszökellö hegyes, kecskeszakállat, hogy minél marconábban nézzenek ki. Elég volt megmozdítani az ajakukat, a szakáll fenyegetően előreugrott és irtózatot keltő, vad táncot járt a nyárjalevélként reszkető áldozat orra előtt. Persze, hogy minden pénzét odaadta ijedtében a rémes szakáll gazdájának. Ferenc József őfelsége azért növesztett szakállt, mert ö istentől és embertől felkent király és császár volt, és ezt ki is akarta hangsúlyozni. Lám Hitlernek, mint egyszerű és hétköznapi diktátornak már csak egy bajuszkára jutott. Manapság a szakáV.l, a komolyság, az érettség, a fejben levő tudomány jele, ifjúember, tudósok, politikusok és jelentős közéleti emberek ismérve. De maga, ifjú ember se nem ősember, se spanyol hegyirabló, még csak Ferenc József őfelsége sem. Minek hát az a szakáll ifjú ember — mondja ? Vagy talán azt hiszi, hogy az osztályfőnöke a gimnáziumban ötöst adna magának magaviseletből, ha nem lenne szakálla és beírná az ellenőrzökönyvébe, ,W

9U „fiát megrovásban részegítem, mert nem hajlandó pofaszakállat növeszteni!" Hát nem, tizennyolc éves ifjú ember! Sót a jövendőbeli hivatali főnöke sem fogja előléptetése előtt feltétlenül megszabni, hogy „de aztán nehogy meggondolatlanul lenyesse arca szerzetét, mert akkor kénytelen lennék elhatározásomat megváltoztatni!" Nos, ifjú ember! Milyen nemes célokat szolgál a szakálla? Mert maga még csak nem is komoly, okos és érett felnőtt, nem tudós és nem közéleti tényező, hogy joggal viselhetné. Ahogy így elnézem, maga még, szakálla ellenére is, határozottan zöld, ifjú ember! Apropó érettség. Hát persze . . . Lelepleztem ifjú ember. A szakáilaknak van е9У fajtájuk, az álszakáll. Színészek viselik azért, hogy az igazi énjüket elfedjék - arra a kutya sem lenne kíváncsi - a szakáll segítségével szerepet alakítanak és így megdobogtatják az emberek szivét. Hát ezért . .. ezért a szakáll... álszakáll... mert nincs joga hozzá, idegen magának . . . Hát ezért viseli, hogy elfedje vele a zöldségét... hogy szerepet játszhasson és megdobogtathassa az emberek szívét. Az enyémet, ne nehezteljen érte, nem dobogtatta meg, ifjú ember! — Nem — mondtam magamban —, egy szakállt ól még nem kapunk szívdobogást! Nem kell magának az a szakáll, ifjú ember! Vágassa le, ifjú ember! — duba — 13 Előtűnt a jobb keble, hatalmasan dagadva, rajta a barna bimbó. És a szegény asszony nyöszörgött — Jaj, istenem, jaj istenem, mi lesz velem? A vonat ismét elindult, folytatva útját a virágok között, amelyek a langyos alkonyok átható illatát lélegzették ki. Olykor egy halászhajó tűnt fel, mintegy álomba merüíten a kék tengeren, mozdulatlan fehér vitorlájával, amely úgy tükröződött a vízben, mintha ott egy másik bárka volna, fejjel lefelé fordítva. A fiatalember zavartan dadogott: — De ... asszonyom ... hátha én .. . könynyithetnék a baján . .. A nő töredezve felelte: — Ó, ha olyan kedves volna. Nagyon nagy jót tenne vele. Nem birom tovább, nem bírom. A férfi letérdelt az asszony előtt; és a nő, feléje hajolva, dajka mozdulattal vitte a legény szájához keble sötétszínü dudorát. A nő érintésétől, mikor emlőjét kétkézre fogva nyújtotta oda, egy csöpp tej jelent meg a bimbón. A férfi mohón itta föl, úgy ragadva ajkai közé a súlyos emlőt, mint valami gyümölcsöt. És szívni kezdte, falánkan és ritmikusan. Két ka_rját átfonta a nő derekán, hogy ezzel a szorítással közelebb hozza magához; s lassú kortyokban dőzsölt, a torok olyan mozgásával, amely a kisdedekre emlékeztetett. A menyecske hirtelen megszólalt: — Ebből elég volt, most hadd jöjjön a másik. És a férfi engedelmesen tért át a másik kebelre. Az asszony két kezét rátette a fiatalember vállára és erőteljesen, boldogan szedte a levegőt, élvezve a virágpárák zamatát, mely felkeveredett, a vonatban szétcsapódó légáramlattal. — Milyen jó szag van errefelé — mondta. A férfi nem válaszolt — még mindig ezt a húsból fakadó forrást itta. lecsukva szemét, mintha úgy jobban érezné a jó fzt. A nő azonban szelíden eltolta magától: — Most már elég lesz. Már jól érzem magam. Valósággal a lélek tért vissza a testembe. A fiatalember felkelt kezefejével törülve meg a száját. Áz asszony, miközben visszarejtette ruhájába a két élő kulacsot, mely megduzzasztotta a mellkasát — hálálkodott: '— Nagyon nagy szolgálatot tett nekem. Igen szépen köszönöm, uram .. És a férfi nemkevésbé hálásan felelte: — Én köszönöm magának, asszonyom . .. éppen két napja, hogy egy falatot se ettem! Tóth Árpád fordítása percig szoptathatnám, Ő is elcsendesedne, én végigsimította a homlokán, amelyről folyt az is rendbe jönnék. Egészen újjászületnék, azt izzadság. Felnyögött. — Nem bírom tovább. Ebbe bele kelr halni! h,szem

És egy öntudatlan mozdulattal teljesen ki-Menint elhallnatntf Aztán a kezét többször oombolta a ruháiát.